Van abban valami kísérteties, hogy szinte sohasem álmodom apámmal.
Amióta meghalt (és van annak már 34 éve (egy orvos szakdoktorál és asszisztál a szívátültetésnél ennyi idős korában) valami sátáni fondorlat okán csak a nappalokban vagyunk együtt (igaz, akkor mindig, egy percre sem elhagyva egymást), az éjszakák viszont nélküle telnek, ennek pontosan megfelelő ürességükkel együtt. Aztán nemrégiben, úgy karácsony táján valami történhetett, mert ott fönt úgy rendelkeztek az erre illetékesek, hogy álmunkban is találkozhassunk, aminek néhány villanása, mint a késsel vésett szerelmi üzenet a százéved tölgyfában, olyan élesen maradt meg bennem, ám milliónyi részlet csak elmosódva, homályosan él, a legnagyobb erőfeszítések árán tudom csak előhívni az álom hívóvizéből. Szörnyű kínszenvedés ez egy olyan fiúnak, aki az apja bűvöletében, csodálatában és a legmélyebb tiszteletében élte 1950 és 1988 között a világát, hiszen most ennek az álomnak minden századmásodperce többet érne egy szultán gazdasággal.
Életemben nem ébredtem olyan izgatottan és feldúltan, mint akkor, amikor ilyen irgalmatlanul hosszú idő után ismét találkozhattunk, de csak annyira emlékszem egy szeizmográf megbízhatóságával, hogy a Fradi-pálya lelátóján ülünk, várjuk, hogy kezdődjön a meccs, körülöttünk néhány „évszázadok” óta ismert ember, néhány ámuló tekintetű sporttársak („Jé, ez a Karcsi bácsi….De, hiszen ő régen meghalt, hogy kerül ide” kifejezéssel az arcukon próbálták őt megszólítani, néhány mondatot váltani vele, autogramot kérni tőle (kész szerencse, hogy pontosan tudta, mi az, hiszen osztott belőle éppen eleget éltében is).
-Lehet itt valahol egy nagyfröccsöt inni?- bökött oldalba, amin erősen csodálkoztam volna, ha nem történik meg, de miután az úgynevezett V.I.P. páholyban ültünk, ahová mostanság kilencven százalékban csak olyanok járnak, akinek életükben soha, semmi közük nem volt a Fradihoz, vagy a labdarúgáshoz és akik csak azért vannak most itt, hogy egy gyors szelfi segítségével tudassák országgal világgal, hogy ők a felső celebezerhez tartoznak, ám soha, egyetlen egyszer, még csak véletlenül sem láttam őket egy III.kerület-Szentlőrinc (hogy egy Téglás-Csenger Petőfi megyebajnokiról már ne is beszéljek) meccsen, vagy bárhol, ahol esélye sincs annak, hogy ország-világ tudtára adják, ők mostanában a napfényes oldalon élik mindennapjaikat.
A fröccsnek azonban utána kellett járnom, mert tudtam, hogy ezt nem úszom meg, isteni szerencsére a hallban egykori edzőmmel, Friedmanszky Zoli bácsival találkoztam, akinek nem kellett elmesélnem, hogy a fröccsöt eszik vagy isszák, de azt, hogy a lazactól a kaviárig minden földi jóval agyontehelt pult mögött álló, amúgy végtelenül készséges fiatalembertől megkérdezzem, ahhoz már nem volt merszem, mert féltem, hogy halálra égetem magam. Vagy azért, mert van, vagy azért, mert nincs.
-A fröccsös pultnál rengetegen vannak, inkább hoztam egy sört… próbáltam megoldani, vagy legalábbis áthidalni ezt a kardinális kérdést, és miután apám úgy nézett a műanyagpohárra, mint aki csodát lát, gyorsan arra tereltem a szót, amire a legjobban kíváncsi voltam.
-Apa! Szerinted melyik pályán vagyunk most?
-Fogalmam sincs, de komoly csapat lehet, az én időmben már a legjobb pálya, a Népstadion (ezen a ponton elmeséltem neki, hogy ma már van egy varázspalota, amit Puskás Arénának hívnak) is lepukkantabb állapotban volt, mint ez, ebből következően Magyarországon nem lehetünk.
-A feliratok? A hangorkán? A szurkolói rigmusok nem segítenek?
-Az biztos, hogy a Fradi játszik… -mondta a rá mindig oly jellemző tanári pedantériával, ám abban a percben a hangosan beszélő belekezdett a kezdőcsapatok és a tartalékok felsorolásába.
Dibusz, Wingo, Blazic, Civic, Zubkov, Kovacevic, Sammy Mmaee, Besic, Zakariassen, Loncar, Tocmac, R. Mmaee, Boli, Uzuni, Marin, Laidouni, Robert Makk, Hariasvili, Loncar, Cabraja, Baturina.
-Akkor ez biztos, hogy nem a Ferencváros…- mondta apám a magyar futballban közel fél évszázadot eltöltött játékos és edző minden határozottságával, én pedig nem áltathattam tovább, és elmondtam, hogy a Fradi-pályán vagyunk és a csapat, amelyet az imént felsoroltak az FTC kezdője, kibővítve a kispadosokkal.
A magyar szókincs szegényes ahhoz, hogy leírjam azt az arckifejezést, amit vágott, de azon az arcon egyszerre futott át, a régi, fatribünös Fradi-pálya, a régi klubház felé eső kapu mögött álló Springer szoborral, a felejthetetlen emlékek és emberek sora, részint amikor az 1948/49-es bajnokságot 140 rúgott góllal nyerték, és ha akkor egy külföldi származású futballista jelentkezik játékra náluk, elküldik a Fer. Vasutasba vagy a K. Húsosba, de az, hogy a Ferencváros első csapatának mezét viselje, egyenlő volt a lehetetlennel. Láttam rajta, hogy egyszerűen képtelen mit kezdeni a helyzettel, hiszen míg a stadion (már régen Grupamának hívják Albert-stadion helyett, de ez olyan bonyolult, hogy gondoltam nem fárasztom vele) egyszerűen gyönyörű, egy magafajta, ősfradistának csak egy futballpálya a sok közül. Nem mondtam el neki azt sem, hogy a tervezők ezt a Grupama-nevüt még el is fordították, tehát ma már nem létezik Springer-szobor felé eső kapu és a vele szemben évtizedekig szolgáló Nagyvárad-tér felé eső kapu sem, és, hogy mi minden nincs még, ami számára játékoskorában (1947 és 1952) majd edzősége idején (1967 és 1970 között) a csupa nagybetűs Fradi jelentette.
-Akkor most hozol nekem egy fröccsöt, vagy nem? Szerintem, a Rudas Feri is inna egyet, úgyhogy hozzál mindjárt négyet…- tért vissza az alapkérdésre az én drága jóapám és ez volt az a pont, ameddig emlékszem erre a csodálatos, talán soha meg nem ismétlődő, az élettől ajándékba kapott álomra. Napokig a hatása alatt voltam, mígnem (ha már újságíró az ember) elkezdtem továbbgondolni, mit tagadjam egy kicsit a fantázia világába vinni a történetet, bár ami következik, abba nem volt szükség további színekre. Abban a bizonyos V. I. P.-páholyban ugyanis nem ketten ültünk, hanem ott volt apám legjobb barátja Rudas Feri, akik azon dühöngött, hogy a régi Rudas-kocsma, az egykori klubház területén ma már csak a fényképeken létezik, de azt sem hagyta szó nélkül, hogy az ő posztja, az echte jobbhátvéd pozíció eltűnt a pályáról.
-Mit keres ez a 2-es állandóan az ellenfél 16-osán?- kérdezte a mellette ülő Kispéter Misa bácsitól, aki meg azt nem értette, hogy a vérbeli középhátvéd poszt hogyan alakulhatott át úgy, ahogyan most azt látja. Aztán egy kicsit lenyugodva az öregek rátértek a számukra szokatlan, manapság már senkinek fel sem tűnő apróságoknak látszó, ám mégis nagyon fontos külsőségekre.
-Zoli!- kiabált át néhány székkel odébbról Albert Flóri Varga Zolinak:
-Te játszották valaha ilyen rózsaszínű, citromsárga, vagy kárminpiros futballcipőben?
-Legfeljebb az Operaházban láttam, ha balettet adtak…- válaszolt a zseniális zöld 8-as, hogy aztán azon háborogjon: hogy van az, hogy nincs a pályán olyan futballista, aki egy 40 méteres keresztlabdára, vagy egy hanyatvetődéses kapuralövésre képes lenne.
-Pista! Te védtél valaha 99-es számú mezben? – érdeklődött Deák „Bamba” Ferenc Géczi Pistától, aki először a kérdést sem nagyon értette, mert a Fradi kapusa, Dibusz Dénes még nem fordult felé, így nem láthatta a számot a hátán.
-Ugyan, Feri bátyám, jó volt nekem az 1-es. Ha más szám van, a mezemen azt hiszik, hogy már megyek kifelé a csapatból.
-És védtél valaha olyan papagájszínű mezben, mint amilyenben ez az amúgy kifejezetten jól védő Dénes gyerek feszít?
-Ha nem fekete mezben jövök ki, a szurkolók visszazavartak volna, hogy öltözzek át.
-Gyerekek!-ragadta magához a szót a csapat egykori balösszekötője, Mészáros „Dodó” József, aki aztán később, már edzőként, 1965-ben VVK-t nyert Albertékkal, az egyetlen nemzetközi kupát a klub történetében.
-Emlékeztek ti arra, hogy nálunk valakin is volt egyetlen centi tetoválás? Nem mintha bajom lenne vele, az ellenfél játékosai is agyon vannak rajzolva, úgy látszik ez most világdivat, de nekem ez valahogy futballidegen. Félórája azt keresem, hogy kinek a testén van egy négyzetcentiméternyi szabad bőrfelület, de még nem találtam meg.
-Ugyan, Dodókám, ez lenne a legkisebb baj, de én az előbb a büfénél hallottam egy újságírónak látszó alakot, aki azt magyarázta az őt körülvevőknek, hogy ha a Fradi rögzített játékhelyzetekből nem tud ma gólt rúgni, akkor bizony ki fog kapni. Szégyelltem megkérdezni tőle, így ismeretlenül, hogy mi az a rögzített játékhelyzet, a pályán majd úgyis kiderül, gondoltam, hogy hogy mostanában a labdát csirizzel a fűhöz ragasztják-e és így kell beívelni, vagy egyenesen szöggel rögzítik a talajhoz.
De aztán a beszélgetésükből kiderült, hogy amit mi évtizedeken át szabadrúgásnak, szögletrúgásnak, kapukirúgásnak, 11-esnek hittünk, az a mai „modern” futballnyelvben nem más, mint rögzített játékhelyzet. Ezzel sincs bajom, de minek?
-Csak azért, hogy valaki a szakértő szerepében villogjon? – kapcsolódott a társalgásba a zöldek klasszikus balhátvédje (megjegyzem: ma ilyen poszt sincs már) Dalnoki Jenő, majd apámhoz fordulva ezt kérdezte:
-Tanár! Te tudtad, hogy egész életedben box to boxot játszottál a Fradiban meg a válogatottban?
-Én balfedezetre emlékszem, aki hol a támadásban segített, hogy a saját 16-osán belül védekezett, miközben levette a pályáról az ellenfél legveszélyesebb emberét.- mondta apám, ami arra volt jó, hogy elterelje kicsit a témát a fröccskérdésről.
Később szó esett még köztük a „balfutó”-nak nevezet baloldali középpályásról, (vagy ha úgy tetszik balösszekötőről), meg arról, hogy Európa legjobb futballcsapatai közé tudtak sorolni úgy, hogy a videóelemző fogalom még nem is létezett a szótárban, azt pedig, hogy passer, holding, creator (futballban járatlanabbak kedvéért, ezek a régi jobbfedezetek, irányító középpályások és balfedezetek, mai, „szakértők” által használt elnevezései) valami számukra ismeretlen kártyajáték szakszavainak hitték volna. Közben véget ért a félidő a csapatokon 0-0-ás döntetlennel vonultak az öltözőbe, az égi brigád pedig szomjasan a büfébe.
Sem a második félidőre, sem a végeredményre nem emlékszem, de mintha hazafelé, a Keleti Károly utca sarkán működő Kékfrankos nevű borozóba még betértünk volna. És így volt ez jól.
Nem eshetett meg az a szégyen, hogy az én apám egy nyamvadt fröccs nélkül érjen haza, vagy éppen oda fel, vissza, a felhők közé…
