Lily Gladstone az idei Oscar-gála egyik nagy esélyese a legjobb női főszereplőnek járó kategóriában. Ahhoz, hogy ez összejöjjön, természetesen ritkán elég csak egy jó film, bár a Martin Scorsese Megfojtott virágok című, csak első ránézésre kilátástalanul hosszú darabja ennek is megfelel, de Gladstone hozza azt a politikai trendet is, aminek részeként az Egyesült Államok lakosságának felvilágosultabb része valamilyen formában bocsánatot akar kérni, amiért őseik kvázi népirtással vették gondozásba a földjüket, az őslakosokat pedig egyszerűen kisemmizték. Gladstone ugyanis őslakos amerikai (magyar köznyelvben indián, de ezt a szót lassan itt is érdemes elengedni), és mint ilyen, az első, akit Oscarra jelöltek, ha pedig megnyeri, értelemszerűen ebben is az első lesz. És persze ha győz, az is szimbolikus, hiszen Scorsese filmje a történelemnek azt a korszakát meséli el, ami nagyon nem illik bele az amerikai jóság és szabad világról alkotott önképbe, és könyörtelenül szembesíti azzal a nézőt egy igaz történeten keresztül, milyen sorsot szántak az őslakosoknak.
Gladstone tehát itt most nemcsak magát képviseli, és még csak nem is a származását, hanem azt a gondolatot, hogy itt az ideje átgondolni, hogyan beszél Hollywood az őslakosokról, és kicsit bonyolultabban bemutatni a helyzetet, mint az amúgy természetesen remekül sikerült Az utolsó mohikán teszi, és végképp bonyolultabban, mint a Winnetou. A színésznőnek kulcsszerepe van ebben: a Guardiannek például egy saját listát is adott azokról az őslakos hátterű művészekről, akik Hollywoodban elhelyezkedve ápolják a hagyományokat, és érdemes rájuk figyelni. Ez tényleg nemes tett, hiszen az ajánlat nélkül biztosan kevesebben hallottak volna Erica Tremblay rendezőről, aki mellesleg magát a színésznőt is szerepeltette már filmjében, de Isabel Deroy-Olson színésznő és Ivy és Ivan MacDonald dokumentumfilmesek is biztosan hálásak, amiért kapnak a Gladstone által nagyra nőtt publicitásból.
Mindeközben oktat is, ráadásul szórakoztatóan: tudatosan keveri a she vagy he névmásokat az angolban, de a szokásostól eltérően nem valami izgalmas nemi szerepeket felrúgó mozgalom miatt, hanem azért, mert a legtöbb nyelvben, ahogy a saját algonkin nyelvcsaládjában sincsenek nemekre bontva a névmások. “A névmáshasználatom részben azt szolgálja, hogy dekolonizáljam a nememet” – magyarázta.
Van azért kevésbé furcsa módszere is arra, hogy jelezze mondanivalóját. Ez például a színészet, és a Megfojtott virágok, amit ő maga jól láthatóan nemcsak eljátszik, hanem át is érez: „Ez a rémuralom nem is olyan régen történt. Nem akarnám ezt a filmet westernnek címkézni, és örülök is, hogy tragédiának nevezzük” – mondta a színésznő a filmről, ami az 1920-as éveknek azt a részét tárja fel, amikor a fehér amerikaiak szisztematikusan gyilkolták az oszázsokat az olajban gazdag földjeikért Oklahomában.
A felé áradó figyelmet mindenesetre úgy tűnik, úgy kezeli, ahogy azt egy kvázi nagykövettől elvárnánk: gyakran jár kerekasztal-beszélgetésekre, de interjúiban is minden esetben megemlíti az őslakosok ügyét. A New York Timesnak adott interjúban maga is beismerte, ez az érdeklődés nem is csak neki szól: „Az a figyelem, ami most rám irányul, túlmutat a személyemen” – mondta.
Tehát ilyen az, amikor szórakozva is tanulhatunk, ennek fényében érdemes megismerkedni Lily Gladstone egyre jobban körülrajongott munkáival.
