Máig az egyik leginkább megcsontosodott szokás – és szabályrendszerrel bíró sportágban (ki hinné el, hogy a futballról beszélek?) is vannak örök változók, azaz akad néhány olyan jelenség, amely vb-ről vb-re, Eb-ről Eb-re mindig ugyanúgy bekövetkezik, s amelyeknek mi magyarok kétévente az egyik főszereplői vagyunk. Ha jól számoltam, akkor a labdarúgás történelmében kétszer (1938-ban és 1954-ben) fordult elő utoljára, hogy a magyar futball szerelmeseinek, a torna egy bizonyos szakaszának lezárulta után, nem kellett „szívet és hazát” váltani Azaz: nem kényszerültek arra, hogy a magyar csapat kiesését követően ne válasszanak magunknak egy új kedvencet, akikért aztán a tornák hátralévő részében majdhogynem olyan lelkesedéssel tudtak szorítani, mint amikor még a mieink is versenyben voltak.
Még 1964-ben, és 1972-ben is dönteni kényszerültünk, amikor az Eb négyes döntőjéig jutottunk, ám a finálét már nem a mi részvételünkkel rendezték. Döntenünk kellett arról, hogy a spanyoloknak vagy a szovjeteknek (1964 – Spanyolország) vagy a Szovjetuniónak illetve az NSZK válogatottjának szurkolunk-e (milyen furcsán is alakult a világ, akkor Eb-döntőt játszottak, ma ilyen néven már nem is léteznek) az 1972-es kontinensfináléban. De pontosan emlékszem arra is, amikor szinte az egész ország holland drukker volt (1974, 1978), a szó szoros értelmében narancssárgába öltözött Magyarország, mindenki a hollandok mezében járt még a munkahelyére is.
Aztán dánok lettünk és sajtország futballistainak végső sikeréért szurkoltunk az 1992-es svédországi Európa-bajnokságon. Voltunk továbbá walesiek, de izlandiak is, igaz ezek amolyan néhány hét, adott esetben néhány nap alatt ellobbanó, egynyári szerelmek voltak, az őszi folyatásokban talán már azt sem tudtuk, hogy a következő nagy versenyre kik ellen játsszák a selejtezőket. Aztán elértünk máig, amikor a magyar csapat már újra itthoni szemlélője a Németországban történteknek, a szurkolók pedig (többek között, mert teljesen érdek nélkül, semmitől sem motiváltan, szinte képtelenség egy futballmeccset végignézni) magam anno, még sohasem feledhető debreceni hónapjaimban is mindig az Ebesnek drukkoltam a Nádudvar ellen.
Mint oly sok mindenre, úgy erre is a jelenségre is könnyű azt mondani, hogy „bezzeg, régen minden más volt”, akkor még voltak remek megyei, meg járási csapatok, hogy a nemzeti válogatottakról már ne is beszéljek. Aztán ezen a mostani Európa-bajnokságon (legalábbis bennem) mintha eltörött volna valami ebben a „szurkoljunk valaki másnak, ha már a magyaroknak nem tudunk, mert nem is játszanak” kérdésben. 1954 óta tartom nyilván a vb-s és az Eb-s emlékeimet, így aztán pontosan tudtam, hogy előbb vagy utóbb elérkezünk ennek a nagy választóvíznek a partjára. És akkor nincs mese, csónakba kell szállni, felkéredzkedni valamelyik nemzet ladikjára és velük, az ő „szurkolójukként” utazni tovább egészen a berlini döntőig.
Egy kicsit ebből a szempontból is néztem a meccseket, azt figyeltem, ha bekövetkezik, aminek törvényszerűen, még jóval a zárószakasz előtt be kell következnie, vajon melyik lesz az a válogatott, amelynek aszívesen bújnék a mezébe néhány mérkőzés erejéig.
Alávetően minden tekintetben (és itt közel sem csak a futballról beszélek, sőt…) javíthatatlan anglomán vagyok. A gyökerek nyilván a Beatlestől és az angol válogatott 1966-os világbajnoki győzelmétől erednek, így aztán eddig nem nagyon éltem meg olyan világ- vagy Európa-bajnokságot, amelyen (ha mi is résztvevők voltunk, akkor a „tartalék csapatomként”, ha nem voltunk ott, akkor az „én válogatottamként”) ne az angolokat kezeltem volna, majdhogynem a sajátjaimként. Dacára annak, hogy embert annyiszor futballcsapat még nem csapott be és nem hagyott rútul cserbe, mint ahányszor azt velem tették az angolok, akik lehettek bármekkora esélyesei is az adott tornának, utazhattak akár Európa- vagy világklasszisokkal a játékok színhelyére, szinte mindig egy nagy kudarc, egy hatalmas bukás, számomra meg egy mély csalódás lett a vége.
Még a legutóbbi, amikor hazai pályán, saját közönség előtt csak néhány jól elvégzett 11-esre lett volna szükség az Európa-bajnoki cím megnyeréséhez, akkor is olyan bénák voltak, mint akik majd holnap mennek le először egy futballedzésre, és hagyták azoknak az olaszoknak hazavinni a kupát, akikre viszont manapság szinte fizikai fájdalom nézni olyan bűn rossz futballt produkálnak. De ez csak egy a kiábrándító angol példákból, hiszen buktam el én velük száz százalékig biztosnak látszó világbajnoki vagy Európa-bajnoki fogadást úgy, hogy közben a válogatottjaikban szinte minden olyan futballista megfordult, akik amúgy az európai vagy a világfutball ünnepelt hősei voltak. Hogy most már miért vagyok képtelen szurkolni nekik, az nyilván költői kérdés mindenki számára, aki látta a Németországban lejátszott, a futballtól minden tekintetben elrettentő „játékukat” az nem szoríthat értük és ez még akkor is igaz, ha a végén majd még kikötnek valami jobb, legalábbis otthon elszámolható helyen.
De az Önök helyében drukkolhatnék a németeknek, akik ugyan úgy kezdték az Eb-t a skótok ellen, mint akik most már a serleg átvételéig abba sem hagyják a futószalagon gólszerzést, de aztán ellenünk már szürkültek kicsit, a svájciakkal szemben, meg úgy örültek a maguk döntetlenjének, mint a napközis gyerek délután négykor a lekváros palacsintának. Vannak (nagyon) jó játékosaik, de ha arra gondolok, hogy ezt a mezt anno egy bizonyos Franz Beckenbauer nevű úr és társai viselték, akkor azonnal a világválogatott és a Nagyrábé csapata közötti különbség ugrik be, és ezzel esküszöm mindenre, ami szent nem a derék nagyrábéiakat akarom ezzel megbántani.
Simán a legjobb nyolc között van az a Portugália, amely ugyan nyomaiban magán viseli a klasszikus labdarúgás elemeit, de amelynek a kapu előtti hatékonysága még mindig attól a Ronaldótól függ, aki árnyéka egykori önmagának, és dacára annak, hogy a futballszerető nép tiszteleg és hajlong (megjegyzem: teljesen jogosan) hihetetlen akarása, szívóssága előtt, mindenkinek látnia kell, hogy lassan az öregfiúk között a helye. Franciaországra (egyelőre) kár betűt is vesztegetni, mert ahol annyi született labdaművész van egy csapatban és annyi olyan zseni, akiknek egyedül el kellene dönteniük egy-egy mérkőzés, vagy akár az Eb (ez utóbbi egyébként még megtörténhet) sorsát, azok nem futballozhatnak meccseken át úgy, hogy játékuk közben egy kicsit átkapcsolok a Magyar Mozi TV-re, mert ott a Házasságból elégséges című, echte szocialista klasszikust adják az alig több mint húszéves Törőcsik Mari és Bodrogi főszereplésével.
Vagy mondja nekem valaki azt, hogy az Eb végéig most már legyek holland drukker, hát szavamra mondom, harsányan kinevetem. Náluk is vannak viszonylag jó játékosok (Gakpo például csak most bizonyította nálam, hogy miért játszik a Liverpoolban), nem ügyetlen a Malen nevű fiú sem, Van Dijkről nem is beszélve – már megbocsásson mindenki, azért az Oranjét hajdan egy Johan Cruyff, egy Robin van Persie, egy Seedorf, egy Gullit egy Van Basten, egy Rijkaard, egy Arjen Robben, egy Van Nistelrooy fémjelezte (tovább nem is sorolom, mert nincs annyi hely az interneten, ahány klasszis holland futballista ott elfér) – , de a többieket meccseken át, szinte nagyítóval kell keresni.
A románok, a szlovákok és a szlovénok ugyan sokkal többet hoztak erre az Eb-re, mint amennyit tőlük az előzmények alatt várni lehetett, de közel sincs olyan válogatottjuk, amelyért szurkolni lehetne, s amelyről, nem hogy tíz év múlva, de akár csak a következő világbajnokság idején beszélgetni fogunk. Svájc egészen más, nekik sok okból még akár szurkolnék is, de (ez már nagyon mély futballszakmai elemzést kívánna) a győzelmeik, a sorozatos jó játékuk, az ellenünk mutatott első félidöjük (meg egy kicsit a második is, csak ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni, inkább úgy teszünk, mintha inkább nekünk áll volna a meccs), mégsem képviselnek olyan extraklasszist, amelyre az ember a „szívét-lelkét” teszi egy olyan nagy fontosságú futballeseményen, mint mondjuk egy Európa-bajnokság.
Vannak olyan játékosaik, akiket azonnal beállítanék a magyar válogatottba (a legszebb az lenne, ha az Internazionaléban védő és az Eb-n is remeklő kapus Sommer csatlakozna a Gulácsi, Dibusz, Szappanos hármashoz), de ott van a remek hátvéd Akanji, és persze a Xhaka, Shaqiri, Vargas hármas, akikkel biztos, hogy nem kellene 100 percet várnunk egy gólra Skócia ellen. Az osztrákoknak (nem igazán tudom, hogy miért), képes lettem volna szurkolni akár egészen a fináléig is, de amikor kikaptak a törököktől be kellett látnom: a falak Schönbrunnban sem olyan díszesek és cifrák és bombabiztosak, mint amilyennek mi hittük.
Ezzel szemben nem rossz érzés, hogy Törökországot, amely most ott ünnepli magát a legjobb nyolc között, március végén még simán megvertük a Puskás Arénában, az akkor még teljesen egészséges Szoboszlai Dominik góljával. Mégsem tudnék minden porcikámmal július 14-ig, a döntő végéig török lenni, részint azért, mert éppen eleget nyomorgattak bennünket ahhoz 150 éven át, hogy most egy kicsit (még ha valaki mástól is) visszakapjanak belőle, részint azért, mert a remek szereplésük ellenére semmi olyan szuperextrát nem látok bennük, amiért igazán lelkesedni tudnék. Nem mondom, hogy legtehetségesebb fiatal csatárzsenijük, bizonyos Arda Güler nem férne be bőven a Fradiba, vagy nem lenne remek társa Csobothnak, Lisztesnek, Vancsának, a Dárdaiknak és a többi feltörekvő magyar fiatalnak a válogatottban, de hát nem lehet mindenkinek egy ősmagyar dédnagymamát, vagy egy régen elfelejtett keresztmamát találni.
A már elbúcsúzott Georgia minden ízében olyan csapat, amelyért kívülállóként is lelkesedni, akár rajongani is lehet, mint a „kicsikért” általában, de félek, hogy amit most az Eb-n mutattak, azt egy bizonyos Arne Mattsson nevű svéd rendező Egy nyáron át táncolt címmel már leforgatta. Miután a belgák semmitmondó, vagy a dánok „felejtsük el” futballjáról szólni sem érdemes, a fentiekből következik, hogy a végén még „spanyol” leszek erre a fél hónapra. Elsősorban azért, mert az ő játékukban keveredik leginkább a régi idők klasszikus futballjának a magas szintű technikai tudása, a jelen gyorsaságával, lendületével, dinamizmusával és keménységével. Eddig úgy verték meg az ellenfeleiket, mintha azok ott sem lettek volna, az, pedig amit egy, a Barcelonában játszó, két hétig még 16 éves (!) srác, bizonyos Lamine Yamal a labdával tud, az bizony már Di Stéfanóékra emlékeztet.
Nekem mégsem ő, hanem mind a spanyol csapatból, mind a teljes kontinens tornán egy számomra eddig nem igazán ismert bilbaói futballista a szuperkedvencem, aki a bal szélen szokott varázsolni, és igaz, hogy ő „már” 21 éves, de nem csodálkoznék, ha a Real Madridban vagy a Barcelonában fejezné be a pályafutását. Amit csinál, azt zsenialitásnak hívják a futballban, ilyenből pedig legfeljebb annyi van ezen az Eb-n, amennyinek megszámlálásához a fél kezem is bőven elég. Nico Williamsnek hívják. Kéretik egyszer úgy nézni egy spanyol meccset, hogy csak az ő játékát figyelik. A következő héten már keresni fogják, hol is játszik a Bilbao.
