Nincs annál kiszolgáltatottabb élethelyzet, mint amikor az ember egy másik személy folyamatos felügyeletére szorul: miközben az egyik fél tehetetlennek érzi magát, és az élete nagy részét az tölti ki, hogy egyben tartsa a méltósága megmaradt darabkáit, a másikra mérhetetlen felelősség hárul. A testi-lelki nehézségek mindkét oldalra hatással vannak, egyesek könnyebben, mások nehezebben viselik, de senkinek sem könnyű. Összetettsége okán nem véletlen, hogy a kiszolgáltatottság és a sebezhetőség témaköre annyiszor ihlette már meg a filmvilágot, és mutatta be, mennyiféle konfliktust eredményezhet egy ilyen helyzet. Mi most bemutatunk hetet, amelyek azon túl, hogy ugyanazon tőről fakadnak, szinte kicsit sem hasonlítanak egymásra, és ettől (is) olyan érdekesek.
A Másodszorra sikerült című 2022-es film középpontjában egy Ana (Maia Alvina) nevű fiatal nő áll, aki ápolónak készül, de nincs rá pénze, ezért elvállalja egy gazdag, idős asszony gondozását. Joan (a gazdag, idős asszony) korai demenciában szenved, és Anán kívül csak lánya, Carla (Louise Lambert) látogatja meg olykor. Ana külső szemlélőként tekint a két nő kapcsolatára, amely idővel egyre feszültebbnek és egészségtelenebbnek tűnik: a fiatal ápolónőben felmerül a gondolat, hogy Carla nemcsak simán türelmetlen az anyjával, hanem egyenesen ártani akar neki, hogy minél hamarabb hozzájusson az örökségéhez. A film fő konfliktusa tehát a körül a gyanú körül forog, hogy Carla meg akarja ölni az anyját, miközben Ana munkaköri leírása kibővül azzal, hogy megvédje Joant, és árgus szemmel figyeli Carla minden mozdulatát. A Másodszorra sikerült egy izgalmas thriller, amely, miközben a családi dinamikát és a gondozói szerep körüli erkölcsi dilemmákat boncolgatja, az utolsó pillanatig feszült bizonytalanságban tartja a nézőt. (Nálunk pedig megnézheti vasárnap, 18:16-kor a FILM4-en).
A megtörtént eseményeket feldolgozó Életrevalók című film a téma szívmelengető oldalát ragadja meg. Philippe (François Cluzet) egy gazdag, arisztokrata férfi, aki egy ejtőernyős baleset után örökre tolószékbe kényszerül. Ápolására egy fiatal, munkanélküli férfit (Omar Sy) alkalmaz, aki nemrég szabadult a börtönből, és akivel látszólag semmi közük egymáshoz. Amellett, hogy társadalmi szinten tökéletesen különböznek, a múltjuk, a képzettségük, az életfelfogásuk is más, szóval gyakorlatilag semmiben sem hasonlítanak, a filmnek mégis sikerül bebizonyítania, hogy a humor, az intelligencia és a lélek hármasa bőven elég két ember barátságához, és a kulturális és társadalmi különbségek valójában fikarcnyit sem számítanak.
De mi van akkor, ha valakiben nem éppen a humoros és kedves énje teng túl, amikor egy másik emberi lényt a gondozása alá vesz? Pláne, ha az illető inkább lőné fejbe magát, minthogy vele töltsön egyetlen percet is. Nos, ezt a kellemesnek ritkán nevezhető élethelyzetet lovagolja meg a Tortúra című Stephen King-filmadaptáció, amelyben egy híres író, bizonyos Paul Sheldon (James Caan) autóbalesetet szenved, ami bár eléggé fáj neki, később bőven kiegyezne ezzel. Szerencsés szituációnak tűnik, hogy épp egy rajongója talál rá a baleset után, és veszi magához ápolási célzattal, nem sokkal később azonban kiderül, hogy Annie (Kathy Bates) valójában komplett őrült, aki válogatott kínzásokkal próbálja (majdnem) szó szerint kitaposni Sheldonból, hogy írja át az egyik könyve sztoriját. A gondozó és a beteg közötti viszony gyorsan átalakul egy elnyomó-fogvatartott kapcsolattá, ahogy Annie kontrollálja Pault, miközben egyre inkább veszíti el a józan ítélőképességét. Ha volt egyáltalán olyanja.
Míg Annietől még Paul sem várta el, hogy segítsen rajta (maximum, hogy engedje el), egy kórházi ápolótól mindenki joggal számít együttérző, alapos gondozásra, ha a kezei közé kerül egy kórházban. Nos, A másik nővér című pszichológiai thriller könnyen megrengeti a hitet ebben az alapvetésben, főszereplője, Charles Cullen (Eddie Redmayne) ugyanis, míg szabadidejében szimpatikus, kedves, együttérző férfi benyomását kelti, nővérként emberek életét oltja ki. Amikor kolléganőjében, Amy Loughrenben (Jessica Chastain) felmerül a gondolat, hogy a kórház rejtélyes halálesetei mögött Cullen állhat, saját érzéseivel hadakozva mindent elkövet, hogy leállítsa a férfit. A film központi konfliktusa a gyilkos ellentmondásos jelleméből fakad, és abból az ugyancsak ambivalens alaphelyzetből, hogy Amy egyébként eléggé szereti Cullent mint barátot. A film Charles Cullen amerikai sorozatgyilkos-ápoló valós történetén alapul, aki bevallotta, hogy legalább negyven embert megölt, bár a hatóságok szerint az áldozatok száma jóval magasabb lehet, akár többszáz is. A Másik nővér nemcsak egy feszültséggel teli thriller, hanem egy elgondolkodtató történet az egészségügyi rendszer hiányosságairól is, amelyek lehetővé tették, hogy Cullen hosszú évekig gyilkolhasson anélkül, hogy ez bárkinek is szemet szúrt volna.
Az igazi csoda remek példa arra, hogy a támogatásnak és a gondoskodásnak milyen fontos szerepe van, és nem csak emberi életeket tehet tönkre, ahogy a fentiek alapján tűnik. A film egy kisfiúról, Auggie Pullmanről (Jacob Tremblay) szól, aki olyan születési rendellenességgel él, amely nemcsak az egészségére (számos műtéten esett át kisgyerek koráig), hanem a külsejére, így pedig az önbecsülésére is komoly hatással van. A film cselekménye akkor kezd bonyolódni, amikor Auggie magántanulóból felső tagozatos iskolás lesz, és meg kell tanulnia beilleszkedni a családján kívüli világba, a kortársai közé. Anyja (Julia Roberts), apja (Owen Wilson) és nővére mérhetetlen együttérzéssel és támogatással fordulnak a fiú felé, akit ez a biztonságos, mély szeretet segít abban, hogy megbirkózzon az előtte álló, nem mindennapi akadályokkal.
Sajnos nem minden család ilyen empatikus, remek példa erre a Mi történt Baby Jane-nel? című 1962-es klasszikus, amelynek középpontjában egy női testvérpár áll. Egyikük a fiatalon ünnepelt gyereksztár, Jane Hudson (Bette Davis), és a húga árnyékában felnövő Blanche (Joan Crawford). Időközben azonban fordul a kocka, és míg Blanche ünnepelt színésznővé válik, Baby Jane csillaga szépen lassan elhalványul. Nővére mindvégig támogatja a húgát, és szerepeket intéz neki, dacára annak, hogy már nagyon nem az a cukimuki kislány, akit gyerekkorában körberajongtak. Már az alaphelyzet is épp elég nyugtalanító, a film mégis akkor válik igazán nyomasztóvá, amikor egy titokzatos baleset következtében Blanche tolószékbe kényszerül, és attól fogva húga támogatására szorul.
Baby Jane ügyesen belehelyezkedik a mártír, önfeláldozó segítő szerepébe, miközben a háttérből egyre kegyetlenebb kínzásoknak veti alá nővérét. A film a testvéri rivalizálás és a hatalommal való visszaélés köré épül: Jane elfojtott féltékenysége és haragja Blanche iránt épp ebben a kiszolgáltatott, ápolási helyzetben válik nyilvánvalóvá, míg a gondozói szerep szép lassan a hatalomgyakorlás eszközévé válik. A gondoskodás itt semmiképp sem szeretetből vagy kötelességből történik, hanem régi sérelmek és irigység táplálják, a történet pedig egyre sötétebb fordulatokat vesz.
Míg Baby Jane-t a gyűlölet táplálja, a Szerelem című Michael Haneke-film az őszinte, mély szeretetből merít. A film Georges (Jean-Louis Trintignant) és Anne (Emmanuelle Riva) történetét meséli el, egy idős házaspárét, akik békésen élnek Párizsban, amíg Anne egyik nap agyvérzést nem kap, ami miatt részlegesen lebénul. Georges, a férje, ahelyett, hogy segítséget kérne, mindent megtesz azért, hogy otthon gondoskodjon róla, de Anne állapotának romlásával a helyzet egyre nehezebbé válik. A film bemutatja Georges küzdelmeit felesége ápolása körül, és azt, hogyan próbálja megőrizni saját és kapcsolatuk méltóságát ebben a roppant megterhelő helyzetben. A film rendkívül realisztikusan és fájdalmasan mutatja be az öregséggel és a halállal való szembenézést, miközben megindító portrét fest arról, milyen nehézségekkel kell szembenézniük azoknak, akik egyedül próbálnak gondoskodni súlyosan beteg szeretteikről, és hogy miként képes a szeretet túlélni még a legkeményebb próbákat is az életben.
