Komoly hatással lehetnek a futball jövőjére a nemrég napvilágot látott tervek. Érdekes cikk látott napvilágot a közelmúltban, amelynek tartalma, az abban vázolt elképzelések komoly hatással lehetnek a futball jövőjére. A Bild szellőztette meg, hogy az UEFA május 30-i ülésén radikális lépést hozhat: a Bajnokok Ligája egyenes kieséses szakaszában eltörölheti a kétszer 15 perces hosszabbítást, vagyis amennyiben a rendes játékidőben nem születik döntés, egyből 11-espárbaj következne.
A cikkben kizárólag a BL-ről van szó, de nagy valószínűséggel mindez – előbb-utóbb – valamennyi sorozatra érvényes lenne, a tendenciákat figyelembe véve pedig jó eséllyel a FIFA rendezvényein is bevezethetik. Már csak azért is, mert az elmúlt években egyre több helyen alkalmazták ezt a lebonyolítási formát. Gondoljunk például az angol Ligakupára, a Copa Américára és sok más olyan szériára, ahol – részben – kiiktatták a hosszabbítást.
Amikor az ezzel kapcsolatos érvek szóba kerülnek, mindenekelőtt a játékosok tehermentesítését szokták felhozni.
„Túl sok a mérkőzés, túl nagy igénybevételnek vannak kitéve.” – hangoztatják a döntéshozók.
Tényleg? No és vajon kiknek köszönhető, hogy ez így alakult? Netán nem az UEFA és a FIFA dolgozott és dolgozik folyamatosan azon, hogy minél többet sajtoljon ki a futballistákból, minél több csapat versengjen a különböző tornákon, kupákon és persze minél több mérkőzést tudjanak megrendezni?
Az igazi motivációs tényező – ki lepődik meg? – a pénz. Sokszor hallunk lózungokat arról, hogy a kevésbé reflektorfényben lévő, kevésbé tehetős klubok, illetve válogatott szinten kisebb országok is komolyabb szerepet kapjanak. Ennek jegyében emelték 2016-ban 24-re az Európa-bajnokságon jelenlévő együttesek számát (szóba került már a 32-es létszám is…), ezért vehet részt idén már 32 csapat a klubvilágbajnokságon, illetve jövőre 48 válogatott a világbajnokságon, ezért küzdött legutóbb már 36 gárda a Bajnokok Ligája és az Európa-liga főtábláján, ezért hívott életre az UEFA néhány éve újabb klubsorozatot (Konferencia-liga) és még sorolhatnánk.
A növekvő mérkőzésszám nagyobb marketingbevételeket, televíziós pénzeket jelent, és ne legyenek illúzióink: a kisgömböc sem elégedett meg a három leánnyal és a szüleivel, egy egész regiment katonát is felfalt, ha nincs a hintó, amely elől félre kell ugrania és így szétszakad, talán az egész világot behabzsolta volna… A labdarúgást irányító két nagy szervezet azonban elég „nagygömböcnek” tűnik ahhoz, hogy bírja a gyűrődést még egy jó darabig, vagyis fel lehetünk készülve, hogy a következő években majd jönnek az újabb és újabb ötletek arra, miként tudnának még egy kis bőrt lehúzni az érintettekről.
Visszatérve tehát a hosszabbítás tervezett eltörlésére: olyan ez, mintha az iskolákban kilenc-, sőt tízórás napokat vezetnének be, adott esetben szombaton is kellene dolgozni, majd a minisztériumban a fejükhöz kapnának, hogy „szegény gyerekek, hát túl vannak terhelve…legyenek akkor 45 helyett 30 perces foglalkozások…”
A kérdés az, hogy 30 perc alatt el lehet-e magyarázni az anyagot, kellően hasznosak lesznek-e az órák?
A változások időről időre szükségesek, ezt a legkonzervatívabb felfogású szurkolók is el kell ismerjék. A mai közép- és idősebb generációk számára viszont – előbbihez tartozom jómagam is – nehezebben feldolgozható egy ilyen horderejű reform.
A legendás hosszabbítások a futballtörténelem szerves részei, önmagukban is kitörölhetetlen emlékek. Magyar vonatkozásban gondoljunk az olyan legendás ráadásokra, mint az Uruguay elleni kétszer 15 perc az 1954-es világbajnokságon vagy akár a Ferencváros szenzációs továbbjutása az Antwerpen elleni (Fischer Pál lefutotta a teljes belga védelmet) 1990-es UEFA-kupa-találkozón a zalaegerszegi kényszeralbérletben (sokak szerint minden idők egyik legjobb hangulatú nemzetközi kupamérkőzése volt idehaza).
Ha csak a világbajnokságokat nézzük, ötször is hosszabbításban dőlt el az aranyérem sorsa (utoljára 2014-ben). Ha egyből 11-esek jöttek volna, olyan élményekkel lettünk volna szegényebbek, mint Andrés Iniesta vagy Mario Götze győztes góljai, az 1966-os Anglia–NSZK finálé „fantomgólja” és még sorolhatnánk.
A hosszabbítás egy vérbeli, kuparendszerű tornán a játék sava-borsa, a plusz adag adrenalin, amikor az ember már úgy érzi, annak szintje nem lehet magasabb. A 11-esek izgalom szempontjából még rátesznek egy lapáttal, a különbség viszont az, hogy ha egy csapatnak csak 90 percet kell kihúznia, jóval nagyobb az esélye ezt végig bekkelve megtenni. Az extra 30 perc extra energiákat hozhat ki egyik vagy másik félből, nagyobb a sansz arra, hogy a jobbik együttes győz. Magyarán az igazságosság elve is sérül, ha a tényleges futballal töltött időt lerövidítjük.
Tudom, a terv szerint a fináléknál (egyelőre) meghagynák a hosszabbítás lehetőségét. Könnyen lehet ugyanakkor, hogy ennek átmeneti jellege lenne és középtávon onnan is eltűnne ez a műfaj, ha az érintettek ennek érzik szükségességét.
Befejeztem a romantikus elmélkedést. A szellem már rég kiszabadult a palackból, a meccsek száma nem lesz kevesebb, sőt. A folyamat tehát visszafordíthatatlan, és lehet, hogy a klasszikus hosszabbítás nem is olyan rövid időn belül csak az olyan szentimentális, idősödő futballrajongóknak az emlékezetében marad meg, mint e sorok írója…
