Vannak a zeneiparnak olyan jelentős figurái, akik izgatják a filmesek fantáziáját, például Bob Dylanről nagyon szeretnek filmet készíteni, épp forog is egy, Timothée Chalamet-val a főszerepben. Általánosságban elmondható, hogy főleg olyanok ezek, amelyekben egy első ránézésre közepesen szerencsétlen fickó egy gitárral nagyon tud valamit, de legalább indokoltan: Hank Williams, Johnny Cash, a már emlegetett Dylan, Elvis Presley – mindenkiről láttak már legalább egyet önök is, ugye?
Van aztán az újabb vonal, mint az őszinte, 2019-es Judy, amely Judy Garland sorsának egyik különösen terhelt időszakát örökítette meg, és Renée Zellweger megkapta érte a női főszereplőnek járó Oscart. Vagy a most a mozikba kerülő Maria, amely az életével számot vető Maria Callas operaénekesnőről szól. Nemrég írtunk mi is a dokumentumfilmről, amelyet jövőre lehet majd megnézni Diane Warrenről, aki nagyívű és szenvedélyes dalokat adott több világsztárnak is, annak ellenére, hogy ő maga nem annyira élte meg a romantikát.
De annyi lehetőség van még! A XX. század tele volt izgalmas emberekkel, akiknek történetéből, ha nem is óriási költségvetésű franchise-alapot, de feltétlenül érdekes sztorit lehetne kanyarítani. Jöjjön közülük négy, ha van kedvük, írják meg, ki lehetne az ötödik!
Max Martin
Max Martin egy most 53 éves svéd, akiről ránézésre meg nem mondanák, hogy több Billboard-listavezető dalt írt, mint John Lennon, pedig igaz lenne (csak Paul McCartney előzi meg). Egy tanárnő és egy rendőr fia, Stockholmban nőtt fel, és az ott mindenkinek magas színvonalon elérhető, iskolai zenei képzés során jött rá, hogy tulajdonképpen semmi mással nem akar foglalkozni, ott is hagyta a sulit. Természetesen metálzenekart alapított, a kitartó munka eredménye lemezszerződés lett és külföldi bulik – meg jó kapcsolatrendszer. Így lett belőle Denniz Pop jó hírű svéd producer pártfogoltja, utóbb elképesztően sikeres popdalíró és zenei producer volt. Először a Rednex Wish You Were Here-én dolgoztak együtt, aztán az Ace Of Base The Bridge című lemezén, bár talán az Army Of Loversszel való munkája még menőbb. A Cheiron Studiost, amely néven dolgoztak, a Zomba Records felkérte, hogy rakjanak össze egy jó albumot egy feltörekvő fiatalemberekből álló zenekarnak, és így jött létre a Backstreet Boys azonos nevű, első lemeze. (A metállal addigra már szakított ez az elvtelen fráter.) A továbbiak címszavakban: Denniz Pop halála után Martin átvette a Cheiron vezetését, és megállíthatatlan volt: írt slágert Bryan Adamssel, Céline Dionnal, illetve rengeteg mainstream popelőadónak. Britney Spears debütáló slágerének, a Hit Me Baby One More Time-nak azért teljesen értelmetlen a címe, mert a svéd anyanyelvű zenei zseni azt hitte, ez angolul azt jelenti, hívj fel még egyszer, nem azt, hogy üss meg még egyszer. A sort a végtelenségig lehetne folytatni.
Lalo Schifrin
Lalo Schifrin jövő júniusban lesz 93 éves, és ezt a majdnem teljes századot nem unatkozással, hanem alkotással töltötte. Buenos Airesben született, apja a Teatro Colón vezető hegedűse volt, szóval amikor a kis Boris Claudiónak a zene iránt kezdett nyiladozni az értelme, volt kihez fordulnia. Jobbnál-jobb zongoratanárai lettek, viszont azt eleinte nem engedték meg neki, hogy csak ezzel foglalkozzon: jogi egyetemre járt, de a szerelem a jazz iránt mindent elnyomott. Húsz évesen Párizsba ment, mert felvették a konzervatóriumba, szabadidejében bárokban játszott, szívta magába a zenét, és izgalmas ötletei voltak. Még mindig a húszas éveiben járt, amikor hazaköltözött, alapított egy 16 tagú zenekart, amellyel tévéműsorokban is rendszeresen szerepeltek. Zenélt Dizzy Gillespie-vel, és New Yorkba költözött, hogy ez állandósulhasson. De a sorsnak más tervei voltak, és 1963-ban megkapta első felkérését arra, hogy filmzenét írjon. Nem is hagyta többé abba, dolgozott Clint Eastwood-filmeken is (például a Piszkos Harryn), és hogy ne legyen végtelen hosszú ez a cikk, már csak két érdekességet mondok róla: az egyik, hogy felkérték Az ördögűzőre, egy bővebb előzeteshez írt is zenét, de a rendező visszautasította, mert túl ijesztő lett. A másik, hogy egyik klasszikusa a Mission: Impossible 5/4-ben komponált főcíme, amelyben a főmotívum izgalmas ritmusa megfelel az M és az I betűk morzekódjának (hosszú-hosszú, rövid-rövid). Hát mekkora zseni már ez az ember?
Mariska Veres
Nincs nekünk olyan sok nemzetközi szinten jegyzett énekesnőnk, akikről elmondhatnánk, hogy nemcsak szépen dalol, de elképesztően dögös is. Mariska Veres ilyen volt, becsüljük hát meg, bár az is igaz, hogy ő sem Magyarországon futott be: Hágában született Veres Lajos cigányprímás és a francia-orosz származású Maria Ender lányaként. Tizenhat évesen kezdett el komolyabban, zenekarokkal énekelni, de 1968-ig kellett várnia a nagy áttörésre, amikor is felkérték a Shocking Blue énekesének – a katonai szolgálatra távozó Fred de Wilde helyére kerestek valakit. Egy-két telt csak el, és a Venus világhírűvé tette őket (hiszen tökéletes rádiósláger, pedig mennyivel jobb már a Demon Lover! És a Nirvana is tőlük vette kölcsön a Love Buzzt), az intenzíven sminkelt Mariskát pedig sikkes végzetasszonya-típusú sztárrá. Amerikát is sikerült meghódítaniuk, aztán a zenekar 1974-ben feloszlott, Veres szólókarrierbe kezdett, és egyre inkább a jazz felé fordult. Élete túl korán, 59 évesen ért véget, 2006-ban, rákbetegség miatt.
Peter Steele
Mariska Veres már bőven demózgatott Hollandiában, amikor Peter Steele 1962-ben, valójában Ratajczyk néven megszületett Brooklynban, édesanyja elmondása szerint olyan testméretekkel, amelyek egy sütőtöknél lettek volna indokoltak. A nem annyira kis Peterből minden értelemben véve óriás lett: a goth metál 201 centi magas, megkerülhetetlen alakja, olyan mély hanggal, mint a Mariana-árok. Több zenekart alapított és feloszlatott, mire a Type O Negative-val szélesebb körben is ismertebb lett, bár az európai sikereiknek eleinte nem kedvezett, hogy Steele erősen önkritikus humorát és cinizmusát egyszerűen nem értették az itteni újságírók. Fantasztikusan szomorú filmet lehetne forgatni erről az emberről, aki kemény és szívettépő dalokat írt, boldoggá tette a közönségét, de igazából mindig is arra az életre vágyott, amelyet a brooklyni Prospect Park parkőreként maga mögött kellett hagynia. 2010-ben hunyt el, szepszisben, mert inkább a haldokló macskájával törődött, mint hogy maga is orvoshoz forduljon.
