Magyarországról talán nem annyira egyértelmű, de az amerikai színészet csúcsát valójában nem is annyira a mozis szuperprodukciók jelentik, hiszen ott van mellette a Broadway. Mivel mi az angol nyelvű színdarabokkal értelemszerűen csak ritkán találkozhatunk személyesen, valamiért a legtöbbször az a kép alakul ki az emberekben, hogy a Broadway még ha nagyon menő is, mégis csak egyfajta ugródeszka Hollywood felé. Pedig nem kifejezetten: Rachel McAdams például 45 évesen épp most ér karrierje egyik csúcsára azzal, hogy itt lép fel Amy Herzog Mary Jane című darabjában a Samuel J. Friedman színházban.
A darab egy egyedülálló anya történetét meséli el, különféle nehéz családi helyzetekbe kerülve, úgy, hogy azért a főhős, aki természetesen Rachel McAdams, végig optimista és vicces tud maradni a körülötte lévő barátok bölcsességére támaszkodva. A Mary Jane a Yale egyetem színpadáról indult, 2018-ban elnyerte a New York-i drámakritikusok legjobb darabjának járó díjat, úgyhogy nem csoda, hogy a színházak csúcsán kötött ki.
McAdamshez minden bizonnyal illik a szerep, hiszen tulajdonképpen az Isten is az erős, szerethető nő kategóriába teremtette: igen, már húsz éve jelent meg vele a Szerelmünk lapjai, ami nemcsak villámgyorsan vitte el a tinivígjátékokból a drámák világába, de nagyjából egy életre meghatározta, mit is gondolunk róla. Csupa jót persze, de a generációk közös sírását megalapozó Szerelmünk lapjai annyira beleégett mindenki gondolataiba, hogy még húsz évvel később sem tudunk tőle szabadulni, hogy Rachel McAdams valójában Allie, és mindig Allie marad.
McAdams ráadásul képes volt arra, amire csak kevesen: párhuzamosan tudott szerepelni olyan elég bugyuta vígjátékokban, mint az Ünneprontók ünnepe, és az olyan egészen különleges hangulatú romantikus történetekben, mint amilyen például Az időutazó felesége. McAdams egyik szuperképessége, hogy szinte fel sem tűnik az embernek, mennyi jó filmje van: a 2015-ös Spotlight – Egy nyomozás részleteiben egy nem túl látványos történetből is rengeteget ki tudott hozni többek közt az, ahogy ő mozog a kamera előtt, a tavaly kiadott Ott vagy, Istenem? Én vagyok az, Margaret pedig az elmúlt évek egyik legkedvesebb külvárosi apróságokat bemutató filmje. És igen, szerepelt a Doctor Strange mindkét részében is, de hát a 2010-es években szinte kötelező volt mindenkinek legalább egy Marvel-filmet elvállalnia.
És persze érdemes megtekinteni a nálunk is látható Alohát is, hiszen már a névsor garancia a jó tálalásra: McAdams mellett ott van Emma Stone, Bradley Cooper is, ráadásul a több klasszikust is a CV-jébe írt Cameron Crowe rendezte. Túl nagy meglepetést nem érdemes várni, hiszen régi szerelmes, Hawaii és hasonló dolgok tűnnek fel benne, viszont az ilyen filmeket nem is a meglepetésért nézi az ember, hanem azért, hogy kicsit jobb kedve legyen. Az össze fog jönni, aztán majd megnézhetjük azt is, hogyan lehet bejutni a Broadwayre.
