Sigourney Weaverről nemrégiben megírtuk, hogy ő az a színésznő, akinek az életét sosem övezték botrányok; a magánéletéről nem igazán beszél, sosem olvastunk róla olyanokat, hogy drogozott vagy ivott volna – olyan, mintha a szerepein túl a hétköznapi emberek átlagos életét élné. Ha első látásra így is tűnik, azért azt leszögezhetjük, hogy ritkán mondhatja el magáról a 9. kerületi Hableány szoláriumban dolgozó Vivien, hogy még idén megkapja az életművéért járó Arany Oroszlánt a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon, ahogy alighanem önnek és nekem is más dolgunk volt mostanában. A 74 éves színésznővel tehát amellett, hogy meglepően visszafogott életet él, történt ez-az az évek során, és ebből a rengeteg ez-azból kiválogattunk néhány olyan dolgot, amelyekről nem biztos, hogy tudott ezidáig. (Mármint ön, nem ő.)
Csúfolták az iskolában
Sigourney Weaver sosem volt egy apró termetű kislány, már 11 évesen több mint 178 centire nőtt, szemben az önbizalmával, ami viszont a termete növekedésével fordított arányban csökkent. Nem meglepő ez annak fényében, hogy az iskolatársai gyakran csúfolták és kiközösítették, amiért magasabb volt náluk, így a színésznő, aki azóta 183 centire nőtt, ennek a kellemetlen tapasztalatnak tudja be, hogy egész életében feszélyezve érezte magát nyúlánk testalkata miatt. „Mindannyiunkkal történtek olyan dolgok az iskolában, amelyekkel meg kellett küzdenünk” – mondta el a Daily Mailnek adott interjújában 2010-ben. Hangsúlyozta, hogy kifejezetten lúzernek érezte magát abban a közegben, és hogy ezt kezelni tudja, egyedi módszert fejlesztett ki. „Az egyetlen, amit tehettem, az volt, hogy kinevettem magam, mielőtt bárki más megtehette volna – ez volt a túlélési stratégiám.”
Lombházban lakott egyetemista korában
Stanfordi tanulmányai alatt egy csoporttársával költözött össze, amiben alapvetően semmi szokatlan nem lenne, csakhogy ők nem egy sima kollégiumi szobát béreltek, hanem egy lombházban laktak, ahol az idejük nagy részét azzal töltötték, hogy fuvoladuettet adtak, és saját készítésű manóruhákat viseltek. Amikor 2006-ban a Guardian újságírója arra kérte a színésznőt, hogy ugyan segítsen már elképzelni az életének ezt az enyhén szólva is különös időszakát, Weaver a hippikorszak sajátosságaira utalva csak ennyit mondott: „Ilyen volt a 70-es évek – flower power!” 2007-ben a Stanford Magazine-nak már egy kicsit részletesebben beszélt erről, és azt mondta: „Az emberek kísérleteztek, sátrakban és jurtákban éltek La Hondában. Más időket éltünk akkoriban”. (La Honda egy kis település Kaliforniában, a Santa Cruz-hegységben, és a ’60-as-’70-es években a hippikultúra egyik központja volt.)
Pepsi reklám és két percnyi Annie Hall
Nem sokszor tűnt fel a vásznon azelőtt, hogy 1979-ben berobbant volna az Aliennel, de tudunk két olyan szerepéről is, amelyek végeredményben annyira érdektelenek, hogy ha helyette más kapta volna őket, akkor sem történt volna semmi. Az egyik egy Pepsi-reklám 1978-ból, a másik pedig az Annie Hall, amelyben nagyjából három és fél percig játszotta Woody Allen karakterének egyik meg nem nevezett randipartnerét. És ugyan nyilván nem ez volt élete legemlékezetesebb alakítása, a mai napig büszkeséggel tölti el, hogy szerepelt a filmben, amely több, köztük a legjobb filmnek járó Oscar-díjat is elnyerte. A szereppel egyébként kemény 50 dollárt keresett (mai árfolyamon úgy 18 ezer forintot), ami nem csak ahhoz képest tűnik csekély összegnek, hogy az Alienért 35 ezret, az Alien: Feltámad a halálért meg már 11 millió dollárt zsebelt be (utóbbi az első film teljes költségvetésének felelt meg egyébként).
Megtámadta egy ezüsthátú gorilla
1988-ban Weaver egyik Oscar-jelölését a Gorillák a ködben című film főszerepéért kapta. A film Dian Fossey történetét meséli el, akit orvvadászok öltek meg, miután hevesen harcolt ellenük, a gorillák jogaiért. Ezután a Dian Fossey Gorilla Alapítvány a tiszteletbeli elnökévé választotta Weavert, aki azóta is elkötelezett környezetvédő. Pedig senki sem kárhoztatta volna a színésznőt, ha a film után nagy ívben kerülte volna el a gorillákat, ugyanis a forgatás alatt az egyik szó szerint az életére tört. „Hirtelen felállt, rámordított, és leterített” – emlékezett vissza az esetre Weaver 2010-ben a Mail on Sunday-nek adott interjújában.
Elmondta, hogy nem volt más választása, mint nyugalmat erőltetni magára, és megvárni, hogy a gorilla csendben távozzon. „Remegtem, mint egy kocsonya, a szívem megállt, és csak a vérem lüktetését hallottam az ereimben.” Végül a gorilla nem lovalta bele magát a támadásba, és inkább csendesen visszahúzodott. „Nem harapott meg, nem tépte le a karomat, de körülbelül öt perc múlva hallottam, ahogy visszamegy a dombra, és rémisztget néhány nőstényt.” A Dian Fossey Intézet egyik gorillaszakértője később viccelődve megjegyezte, hogy Weaver most már elmondhatja magáról, hogy csatlakozott az ezüsthátú gorilla ütését elszenvedők „nagyon exkluzív klubjához”.
Az Alien egyik fontos jelenete majdnem a kukában landolt
Az Alien forgatása során sok kellemetlenséggel kellett szembenéznie a színésznőnek. Egyrészt a rendező, Ridley Scott ragaszkodott hozzá, hogy ne használjanak kaszkadőrt, így az összes kényelmetlen jelenetet a színésznőnek magának kellett végigcsinálnia. Másrészt Weaver egy darabig azt hitte, allergiás az egyik kollégájára, Jonesy-ra, a macskára. Állítólag egyik pillanatról a másikra tele lett kiütésekkel, amiért az állatot okolta, és rettegett, hogy emiatt a banális dolog miatt elveszítheti a szerepét (mondjuk érdekes lett volna a végeredmény, ha őt kirúgják, a macska meg marad). Szerencsére végül kiderült, hogy csak a glicerint nem bírta a bőre, amit azért kentek rá eredetileg, hogy folyamatosan izzadtnak tűnjön.
Weaver több mint egy hónapig gyakorolt az egyik jelenetre, amelyben háttal, egy kézzel kellett kosárra dobnia. Mivel ez nem egy könnyű feladat, nem meglepő, hogy a sok próbálkozás ellenére egyszer sem sikerült, viszont amikor a kamerák forogni kezdtek, valami csoda folytán a színésznő mégis betalált a palánkba. Ron Pearlmen azonban majdnem tönkretette a megismételhetetlen pillanatot azzal, hogy túlzottan meglepődött, noha a szerepe szerint nem lett volna szabad. Kínlódott vele a stáb, végül mégis sikerült úgy megszerkeszteni a jelenetet, hogy ne legyen feltűnő a színész oda nem illő reakciója.
És hogy Sigourney Weaver mitől fél?
„Nagyon különbözöm a rólam alkotott képtől. A filmjeimben idegenekkel, szellemekkel és gorillákkal néztem szembe, de a valóságban sok dologtól félek” – nyilatkozta a Daily Expressnek 2009-ben. Az egyik ilyen a földrengés, a másik pedig a liftek. Persze nem attól retteg, hogy egyszer a takarója alatt talál egyet, hanem egyszerűen nem mer beszállni, pláne akkor, ha nincs senki, aki támogatná ebben. „Ha egyedül vagyok egy liftben, halálra vagyok rémülve. Többször bent ragadtam már.”
A színésznőt legközelebb Az igazság nyomában című filmben láthatja nálunk vasárnap 20 órától, a FILM4-en.
