Szerdán, 19:00-tól adjuk a STORY4-en az Inga Lindström: A fekete hattyú titka című tévéfilmet. Az Álom és szerelem-sorozattól megszokottakhoz képest ez a történet egészen természetfeletti jellegű, már-már misztikusnak mondható, ezért igazán megérdemli, hogy felhívjuk rá a figyelmüket.
A főszereplőnk Lilian Sjöberg (Inez Björg David), egy fiatal stockholmi festőművész, aki ösztöndíjat nyer: egész nyáron festhet Charlottenbergben, és semmire sem lesz gondja. Legalábbis elméletben, ugyanis megismerkedik, és azon nyomban szerelembe is esik Felix Blommal (Mirko Lang), aki a helyi erdész, történetesen Martin Blomnak, a Charlottenberg Művészeti Egyesület elnökének fia. Ő is, és édesanyja, Alma is tartózkodóan bánnak vele, mondhatni, kifejezetten ellenszenveznek, de senki sem tudja, miért.
Lilian hiába reméli, hogy a környezetváltozás új lökést ad a művészetének – illetve nem hiába reméli, csak az a bizonyos lökés egészen más irányba taszajtja, mint korábban gondolta volna. Rémálmok gyötrik, munkái egyre sötétebbek, és amikor egy szép napon sétálni indul Felixszel, olyan tóhoz érnek, amelyet eddig álmaiból ismert. Feltűnik egy fekete hattyú is, amelyet Blomék nagy családi katasztrófa előhírnökének tekintenek. Hogy ezek után mi minden történik még Charlottenburgban, nem mondjuk el, nézzék meg!
Amennyire szürreálisnak tűnik az a gondolat, hogy egy madár feltűnése a színen világokat dönt romba, régen annyira őszintén hittek az ilyesmiben. Szükségszerű az ókorigörögözés: nekik is, a rómaiaknak is volt dedikált szakembere, különböző papok formájában, akik megfigyelték a madarak viselkedését, és ornitomanciát, vagyis madárjóslást gyakoroltak, hol isteni eredetű tehetség, hol alapos mesterségbeli tudás segítségével. (Meg, ha szigorúan nézzük, a hettiták és az etruszkok is űztek ilyesmit, mint világszerte mindenhol, a felvilágosulatlan társadalmak.) Megkérdeztem Zsuzsa kolléganőt, hogy tyúktartóként szokott-e a jövőre vonatkozó következtetéseket levonni a szárnyasai viselkedéséből, és tessék: „meleg, hideg, vihar, ragadozó madár érkezését egyértelműen jelzik” ezek a jóstehetségű állatok.
Meg kell azonban különböztetnünk a madárjóslást azoktól az esetektől, amikor maga a madár jelenléte üzen valamit azoknak, akik értenek az ilyesmihez. Fenti filmünkben a fekete hattyú játszik fontos szerepet, és általában is elmondható, hogy a goth színvilágú állatok a leselkedő sötét fordulat jeleiként szoktak megjelenni a művészetekben, és persze a babonás emberek mindennapjaiban. De íme, néhány régi hiedelem, amelyek már jó ideje tartják magukat.
A legrosszabb sajtójuk talán a varjaknak van, azokra mindenütt úgy tekintenek, mint rossz hír hozóira. Mint a brit madárlesők oldalának kitűnő cikke megjegyzi, különösen akkor kell megijedni, ha templomkertben éri tetten őket valaki, de például a görögöknél lesújtó következtetésekre jut a násznép, ha varjak tisztelnek meg jelenlétükkel egy esküvőt: abból bizony válás lesz. Hasonló egyenruhás kollégáik, a hollók már régóta a halállal, és minden egyéb rossz dologgal asszociáltatnak, egyes elgondolások szerint ezért is költöztették be őket egykor a londoni Towerbe, a hangulatot fokozandó. II. Károlynak fokozták is a hangulatát, amikor összetojták a teleszkópját, így utasítást adott az eltávolításukra. Amikor John Flamsteed királyi csillagász emlékeztette arra, hogy babonás szempontból nem éppen bölcs dolog hollókat ölni, Károly kiegyezett azzal, hogy a csillagvizsgálás Greenwichbe költözik, a madarak meg maradhatnak a Towerben. Ez mondjuk inkább anekdotának hangzik, de Flamsteed tényleg ezzel a címmel büszkélkedhetett és tényleg a Towerben lakott, a Greenwichi obszervatóriumot pedig tényleg Károly alapította meg.
A harkályok jelentősége már jóval vitatottabb: az ókori rómaiak a termékenységgel és egyéb ünnepelnivaló dolgokkal hozták összefüggésbe, más kultúrákban viszont balszerencsét hoz, sőt, ha a házunkon kopácsol, maga a halál közelít felénk. A gyakorlatiasabb szláv hitvilág (tudom, tudom) része, hogy ne építsünk házat olyan fából, amit a fakopáncs illetett, hát szerintem ezek a negatív hozáállások ugyanarra futnak ki: ha egy faféreg-evő madár faférgeket eszik egy darab fából, az alaposan kupán vághat bárkit, akire ráomlik. Tekintsünk tehát kedvezőbb fényben ezekre a kis vörös sapkásokra, így tesz az Origo gentis Romanae is, amely megemlíti, hogy egy harkály enni adott Romulusnak és Remusnak; a kukacok bizonyára izgalmas változatosságot jelentettek az ősi ikerpárnak a farkastej után.
Aztán ott vannak az albatroszok, amelyek, mint megint egy derék brit madarász kifejti, alapvetően jót jelentenek a tengerészeknek: azt, hogy közel a part. Szükségszerűen tehát egy albatrosz megölése kifejezetten rossz dolog kell, hogy legyen (és akkor még felmerül az a kérdés is, hogy mi az istent csináljon az ember egy döglött albatrosszal), régen hitték, hogy ha holtan találnak egyet, akkor a hajó hamarosan kifogy az ivóvízből, és jön egy szellemhajó, aminek legénysége mindenkit lekaszabol – szép, férfias metafora ez a szomjhalálra.
A szarkák már régóta gyanúsak a keresztényeknek, hiszen azok nem fáradtak tisztelettudóan Noé bárkáján a nekik kijelölt lakrészbe, hanem volt képük csörögni a fedélzeten, figyelve, ahogy vízbe fúl az egész teremtett világ. Valakinek nagyon bökhették a csőrét, mert az is általános érvényű vélekedés volt, hogy csak ezek az elegáns madarak nem osztoztak a Jézus megfeszíttetése miatti gyászban, mert az éppen ott lévő példány igazából az ördög volt, álruhában. Talán ezekből az elgondolásokból ered az a skót hiedelem, hogy minden szarka nyelve alatt van egy csepp az ördög véréből, és ha kivágnák a nyelvüket, hirtelen képesek lennének az emberi beszédre. Vagy csak simán furák a skótok.
A sort a végtelenségig lehetne folytatni – zárásképpen emlékezzünk meg a baglyokról, amelyeknek huhogása már önmagában is borsódzást vált ki a gyengébb idegzetűekből, tehát gyakori elem mindennemű művészetben. Bagollyal is van szomorú történet: eszerint egy pék leánya fukarmód sokallotta egy sülő pékáru anyagmennyiségét, amelyet egyes elgondolások szerint a Megváltónak ígértek, más szerint csak úgy, valakinek, és amikor felháborodását tolmácsolta, bagollyá változott (erre utal Ofélia is, az „a bagoly egy pék leánya volt”-megjegyzéssel, a Hamletben). A rómaiak a közelgő végzet előjelének látták, amely például Julius Caesar halálát is megjósolta (na azt meghallgattam volna baglyul), és hittek abban, hogy álombéli felbukkanása is csupa rosszat hoz, a hajótöréstől a javainktól való megfosztatásig. Egyes, ugyancsak római babonák arról szóltak, hogy a baglyok tényleg nők, de rút boszorkák, amelyek csecsemők vérével táplálkoznak (nem akarom tudni, hogyan alakult ez ki). Walesben pedig úgy tartják, ha a bagolyhuhogást házak közt hallani, akkor egy hajadon elvesztette a szüzességét (vajon hogy jutott ez a bagoly tudomására? Tényleg figyelnek minket?), illetve ha egy terhes nő huhogást hall, akkor a gyermeke áldott lesz. Élelmes, kéjvágyó hajadonok még mindig érvelhetnek azzal, hogy csak áldást akartak szerezni egy születendőnek.
Akit ennél is bővebben érdekel a dolog, annak az Atlantic 1874-es cikkét ajánlom, az aztán alaposan körbejárja a rossz jelnek minősülő madarakat.
