Lássuk be, kevés olyan második rész készült a filmtörténelemben, amelyre a közönség és a kritikusok egyöntetűen vágták volna rá, hogy igen, ez már valami, sokkal jobb, mint az első volt! Ha igazán racionálisak akarunk lenni, valószínűleg ebben a kontextusban nem gyakran hangzott el ez a mondat, és bár több cikk is íródott már a témában, védelmébe véve egyes filmek folytatását (mint a Terminátor 2 – Az ítélet napja, a Harry Potter és az azkabani fogoly, a Star Wars – A Birodalom visszavág például), azért egy baráti beszélgetés ritkán fut ki arra, hogy mondjuk bárcsak sose készült volna el a Maszk, a A Maszk fia viszont igen.
Mivel a tapasztalatok azt mutatják, hogy a második részekkel általában csak a baj van, érdemes nézőpontot váltani, és ahelyett, hogy már előre gyűlölnénk az egészet, megpróbálhatnánk őket a helyükön kezelni. És pontosan ez nem sikerült a kritikusoknak, amikor kijött a Tudom, mit tettél tavaly nyáron folytatása, a Még mindig tudom, mit tettél tavaly nyáron.
Miután majdnem mindenki kihalt az első részben, csak Jennifer Love Hewitt és Freddie Prinze Jr. karakterei maradtak életben, így adta magát a dolog, hogy velük kell folytatódnia a történetnek. Itt viszont a kettejük közti idill kissé megkopott már: Julie főiskolára jár, Ray pedig halászként dolgozik, és csak később fog a sorsuk ismét összefonódni. Előtte viszont egy nap Julie és a szobatársa, Karla (Brandy) egy rádiós kvízjátékon nyernek egy utat a Bahamákra, ahova még úgy is el tudnak utazni, hogy valójában rossz választ adtak a kérdésre. Mivel Julie szeretné végre elfelejteni az előző előtti nyár rémes valóságát, ezért egy percig sem merül fel benne a gondolat, hogy az egész talán csak valamiféle csapda lehet, és lelkesen ugrik bele a nyaralásba. Persze aztán rájön: valójában a kegyetlen pszichopata gyilkos, Ben Willis csábította őket magához, hogy végre befejezze, amit egy évvel azelőtt elkezdett.
A filmet a Rotten Tomatoes és a Metacritic ugyanúgy lepontozta, mint a Guardian híres kritikusa, Roger Ebert, aki konkrétan egy csillagot adott a filmre, és habzó szájjal húzta le, amiért szerinte nem mutat semmi eredetiséget, egyetlen érdekes karakter sincs benne, a párbeszédek érdektelenek, és a film egyetlen célja, hogy kifossza azokat, akik elég szerencsétlenek ahhoz, hogy jegyet váltsanak rá. „Amikor egy film elkezdődik, mindig elképzelek egy üres szobát, amit a történetnek be kellene töltenie. Ez a film csak port és néhány döglött legyet hagyott benne” – írta a kritikus akkoriban.
Ezek után persze nem csoda, ha az ember kétkedve ül neki még egy ikonikussá vált tinihorror folytatásának is, de ha elfogadjuk, hogy nem kell minden második résznek forradalmat csinálnia egy műfajban, lehet, hogy még élvezni is tudnánk. Sőt, biztos. Elvégre, ha a klasszikus horroknál elnézzük a kiszámítható fordulatokat, a sablonkaraktereket, a levegőben is megcsikorduló kés hangját vagy a jump scare-eket, akkor ugyanezekért miért neheztelünk éppen erre a filmre?
Inkább fogadjuk el: a Még mindig tudom, mit tettél tavaly nyáron egy teljesen tipikus, kilencvenes évekbeli tini slasher, ami kicsit sem akar többnek látszani annál, ami. Nem próbál különösebben realisztikus vagy logikus lenni, ahogy nem feszegeti a műfaj határait sem, és nem törekszik mély karakterdrámára vagy pszichológiai ábrázolásra. De valójában nincs is szüksége rá. Ez a film nem más, mint egy klasszikus vérengzős horror, amely a jól bevált kliséket alkalmazva szórakoztat és ébreszt nosztalgikus érzéseket azokban, akik akkor élték az ifjúkorukat. Hagyja, hogy rémüldözzünk, undorodjunk a szerteszét fröcsögő vér láttán, és egyes jeleneteknél még azt is bevállalja, hogy a saját maga paródiájává váljon. A sok apró hibája ellenére ez a film kicsit sem rosszabb a zsáner egyéb alkotásainál – egyszerűen csak tudnunk kell a helyén kezelni. És erre most önnek is megvan az esélye, csak kapcsoljon ma este 22:55-kor a FILM4-re, és ne gondolkodjon, egyszerűen csak élvezze!
