Egy félénk lány keresi fel Sherlock Holmes (Jeremy Brett) lakását Londonban, abban a reményben, hogy a detektív segít neki megtalálni a birtokán hallható furcsa, fütyülő hangok forrását, amelyet a lány nővére is hallott közvetlenül azelőtt, hogy meghalt volna. Holmes és Dr. Watson (David Burke) ellátogatnak a birtokra, hogy kinyomozzák, miféle rejtély állhat a háttérben. Könnyű dolguk biztos nem lesz, de talán kevesebb eszközt kell bevetniük a kutatáshoz, mint azoknak a tudósoknak, akik az emberiség legrejtélyesebb hangjainak nyomába eredtek. Míg Holmes-ék nyomozását a GALAXY4-en követheti figyelemmel A pöttyös szalag című filmben, a többi rejtélyt ismerje meg tőlünk, most:
A Moraj
Igazán különlegesnek érezhetik magukat, akik az emberiség azon szerencsétlen két százalékába tartoznak, akik képesek hallani a világ legrejtélyesebb, morajló hangját. A szokatlan, alacsony frekvenciájú búgást az 1970-es évek óta többször is rögzítették, és akik valaha hallották, azt állítják, előtte sosem találkoztak ilyen vagy ehhez hasonló furcsa hangjelenséggel. Bár nem tudják konkrét helyhez kötni, a Morajt legtöbbször Kanadában, Angliában, Skóciában, Új-Mexikóban és Új-Zélandon dokumentálták, az esetek többségében beltéren és éjszaka (ebben a napszakban ráadásul mindig hangosabban tűnt fel).
A tudósok szerint a legvalószínűbb magyarázat, hogy Moraj ipari berendezésekből származik, de az egyéb lehetséges magyarázatok közé tartoznak a rádióhullámok, a vezeték nélküli kommunikációs eszközök, az áram- és gázvezetékek, a Föld remegései, az elektromágneses sugárzás, de ugyanezzel az erővel akár a szomszéd mosógépe vagy a saját korgó gyomrunk is. [Szerintem mondjuk szégyen, hogy az entekre, A gyűrűk ura-univerzum emberszerű fáira nem gondoltak – szerk.]
A Bloop
A világ óceánjai szokatlan hangjait már több mint 70 éve elemzik egy mélyvízi mikrofonos hálózat segítségével, amelyeket kezdetben ellenséges tengeralattjárók felfedésére használtak a hidegháború alatt. Mivel azonban ez már nem egy aktuális célkitűzés, keresni kellett valami mást, amit lehet vele kutatni, ha már ott van. Így maradtak elemzésre a rejtélyes miafenelehetez-hangok, mint például a Bloop, amelyet 1997-ben, az amerikai Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatal (NOAA) rögzített először. A Bloop egy mély morajlás, amelynek a frekvenciája folyamatosan emelkedik, és általában egy percig tart. Felmerült, hogy valamilyen állattól származik, de állítólag sokkal hangosabb, mint amit bármilyen élőlény képes lenne kiadni magából, szóval tovább kutakodtak. Végül megállapították, hogy a Bloop a déli sarkkör közelében hasadó hatalmas jéghegyek hangja.
A Mély Zaj
A NOAA rögzítette a rejtélyes Mély Zajt is még 2016 márciusában. Noha azt gondolnánk, a Föld legmélyebb pontja egyúttal a legcsöndesebb hely a világon, a Mély Zaj mégis innen érkezik – ha van otthon egy titánnal burkolt mikrofonja, ön is könnyedén ellenőrizheti. Ha nincs, ne bánkódjék, a kutatók már megtették ön helyett: a saját mikrofonjukat 11 kilométer mélységbe merítették a Mariana-árokba, amely a Csendes-óceán nyugati részén található, és a Föld legmélyebb pontjának számít. A mikrofont legfeljebb öt méter másodpercenkénti sebességgel eresztették le, hogy fokozatosan alkalmazkodjon az egyre növekvő nyomáshoz (a titánburkolatra is azért volt szükség, hogy ne robbanjon szét a mélyben). 23 napig tartották lent, ez idő alatt felvételeket készített, amelyeken különböző bálnafajok énekei, hajók, tengeralattjárók és építkezési projektek zajai hallhatók, valamint a közeli földrengések morajlása is érzékelhető. Egyes becslések alapján a Mariana-árok jelenleg tízszer zajosabb, mint 50 évvel ezelőtt volt, de azért annyira még mindig nem, mint amikor vasárnap flexelnek a szomszédban. A hangot ide kattintva meghallgathatja.
A bolygó hangja
Bolygónk gyakorlatilag állandóan zúg, és noha ez emberi fül számára nem hallható, rendkívül érzékeny szeizmográfok képesek érzékelni. A kutatók már az 1990-es években találkoztak a jelenséggel, de csak 2015-ben, kiterjedt vizsgálatok eredményeként derült rá fény, milyen összetettek azok a rezgések, amelyek a Földet harangként zúgatják. Ezek a rezgések nagyon alacsony frekvenciájúak és folyamatosan jelen vannak, még földrengésekre sincs hozzájuk szükség. A zúgás főként az óceánok hullámzásából és az ezek által keltett szeizmikus hullámokból származik: az óceán hullámainak ütközései a partokkal és a tengerfenékkel gyenge, de folyamatos szeizmikus aktivitást okoz, amely nagyon lassú hangfrekvenciák között mozognak, 13 és 300 másodperc között. Úgy gondolják, hogy ezek közül a leghosszabb hullámok okozzák azt a végső zajt, amelyet a szeizmográfok érzékelni tudnak.
Az északi fény hangja
A finn Lappföldön egyesek furcsán pattogó és ropogó hangokról számoltak be, ami felkeltette egy bizonyos Unto Laine nevű finn akusztikai mérnök érdeklődését. Laine kitartó jellem volt, 15 évnyi magányos kutatás után, 2011 szeptemberében sikerült végre elkészítenie az első ismert hangfelvételeket a sarki fényről: egy bonyolult mikrofonrendszert állított fel a hóban, és várt (mondjuk 15 év alatt csak elment olykor ebédelni is). Türelme jutalma egy intenzív mágneses vihar volt, amely körülbelül 300 kilométerrel, a jelenséget kísérő hang azonban (és ez magát Lainét is kellőképp meglepte) csupán 70 méterrel volt felette.
Az északi fény létrejötte a napszelek és a Föld mágneses mezejének kölcsönhatásából ered. A napkitörések során a Napból származó, töltéssel rendelkező részecskék áramlanak ki az űrbe, amelyek elérhetik a Föld mágneses mezejét. Amikor ezek a részecskék (általában elektronok és protonok) belépnek a Föld légkörébe, kölcsönhatásba lépnek a légkör részecskéivel, például a nitrogénnel és az oxigénnel – ez a kölcsönhatás pedig energiát szabadít fel, amelyet megintcsak részecskekibocsátás kísér. Ezek a Föld légkörében fényt eredményeznek, amit aurórának vagy északi fénynek nevezünk.
Az aurórákhoz gyakran társított hangok részben a légkörben terjedő rezgésekből származnak, amelyeket a töltött részecskék mozgása generál a légkör magas rétegeiben.
A legmagányosabb bálna
1989-ben egy amerikai katonai hálózat atomtengeralattjárók után kutatott, helyettük azonban valami egészen szokatlan és furcsa hangot rögzített. Közelebbi vizsgálat után a hangot kék bálna hívásaként azonosították. Bár a beszédmintázat ismerős volt, ami lehetővé tette az azonosítást, a bálna (nevezzük Szomorú Mobynak) egyedülállóan magas frekvencián, 52 hertzen énekelt (szemben pályatársaival, akik 10 és 40 hertzen szólalnak meg). Noha történetünk főszereplőjének hangja az emberi fül számára még mindig iszonyú mély basszusnak tűnhet, a többi kék bálna ugyanezt már koloratúr szopránként (vagy egyszerűen idegesítő nyafogásként) érzékelhette, és nem voltak hajlandók szóba állni vele. Szomorú Moby szociális fejlődése érdekében kénytelen volt alkalmazkodni a helyzethez, és a kutatók vizsgálatai alapján olyan bálnákkal barátkozott, amelyek az övéhez hasonló dialektusban és hangszínen kommunikáltak, sőt, valamilyen úton-módon 5 hertzet mélyített is a saját hangján.
Egy új vulkán születésének hangja
2018 májusától világszerte olyan szeizmikus események kezdődtek, amelyeket a világ földrengés-megfigyelő ügynökségei jelentős aktivitásként regisztráltak. Az események középpontjában egy furcsa, zúgó hang is szerepelt, amelyet a következő hónapokban észleltek. Novemberre a szeizmikus jelek elképesztő intenzitást értek el, és egyes esetekben akár 20 percig is tartottak. E jelenség kiemelkedő figyelmet kapott a tudományos közösségben, így mindent elkövettek, hogy megoldják a rejtélyt. Vizsgálataik során több mint 7000 tektonikus rengést rögzítettek, amelyek közül a legjelentősebb 2018 májusában történt, ez 5,9-es magnitúdójú volt. A vizsgált események tömeges előfordulásának gyökerét végül az Indiai-óceánban, az Afrika és Madagaszkár között található Mayotte szigetéhez kötötték. Kiderült, hogy a szeizmikus tevékenységek a sziget keleti partjától több mint 35 kilométerre, mélyen a víz alatt kezdődtek, ahol egy vulkán kezdett kialakulni.
Az űr zenéje
1969-ben, az Apollo 10-es küldetés során az asztronauták épp a Hold túlsó oldalán keringtek gyanútlanul, amikor hirtelen hátborzongató, furcsa zenére lettek figyelmesek az űrhajójukban. Ez az eset különösen figyelemreméltó, mivel nagyjából az űr az utolsó hely, ahol efféle kísérteties jelenségekkel kellene számolnia az arra járóknak. A küldetés hangfelvételeinek átiratát 2008-ban tette nyilvánossá a NASA, amelyből kiderült, hogy az asztronauták mintegy egy órán át hallották az űr zenéjét, és még tanakodtak is, hogy jelentsék-e vagy sem (de inkább nem tették). Michael Collins, a NASA technikusa és asztronautája ugyancsak hasonló jelenséget tapasztalt az Apollo 11-es űrutazás (és holdraszállás) során. Ő és más szakértők később rájöttek, hogy az űrből hallott zene valójában a parancsnoki és a holdmodulok közötti rádiójelek interferenciájából eredt, következésképp a jelenségben sajnálatos módon semmiféle paranormális faktor sincsen, csak egy sima, technikai eredetű zavarról van szó, amely a rádiókommunikáció és az űrhajók rendszerei közötti műszaki problémából adódott.
A világegyetem legmélyebb hangja
Kétszázötven millió fényévre, a Perseus szuperhalmazban él egy aktív szupermasszív fekete lyuk, amely egy ideje zajongással próbálja felhívni magára a figyelmet. Mivel iszonyú messze van, nem volt sok esélye, 2002-ben azonban a Chandra űrtávcső olyan elektromágneses hullámokat érzékelt, amelyek a fekete lyuk körül lévő gázködön haladtak át, így végül mégis sikerült egy ilyen távolról származó hangot elkapniuk a tudósoknak. Az észlelt hang érdekessége, hogy pontosan megfelel a módosított zenei fesz-félhangnak, azzal a különbséggel, hogy a normál C-hanghoz képest 57 oktávval alacsonyabban van, vagyis nemhogy nem létezik olyan hangszer, amely képes lenne lejátszani, de még az emberi fül számára sem hallható. A kutatók állítása szerint a fekete lyuk körülbelül kétmilliárd éve játssza a világegyetem legmélyebb hangját.
