Minden jónak vége szakad egyszer, tartja a mondás, és amilyen gyorsan még augusztus 10. táján beköszönt hozzánk, olyan gyorsan el is búcsúzott tőlünk a XXXVIII. nyári olimpia. Tényleg jó volt? Vagy maradhatott bennünk azért hiányérzet? Picit talán vegyes a kép, de nem is értékelni szeretnék elsősorban, hanem a gondolataimat megosztani a párizsi játékok után.
Életem során két olimpián volt szerencsém dolgozni, és valami azt súgja, hogy nagy valószínűséggel nem is lesz már alkalmam ellátogatni az ötkarikás játékokra – persze remélem, a sors majd közbeszól és mégis. Nade az a két esemény valamennyire egy korszakhatár egyik, illetve másik oldalán zajlott le az évezred elején. A 2000-es sydney-i olimpiát öreg róka kollégák is úgy aposztrofálták, mint minden idők legjobb hangulatú játékait, pedig nekik bőven volt lehetőségük az összehasonlításra. Valóban, az ausztrálok annyira flottul, jókedvvel, lazán és mégis profi módon bonyolították le a versenyeket, hogy őszintén szólva nem sok kedvem volt anno hazajönni.
Közben viszont megtörtént 2001. szeptember 11-ike, és a világ erősen megváltozott. Ez nagyon látszott a 2004-es athéni játékokon is, ahol addig nem látott szigorú ellenőrzések, marcona katonák, biztonságiak egész sora kísérte a megmérettetéseket, mondhatni árgus szemmel figyelte minden mozdulatunkat. Az egésznek volt egy kicsit zavaró aurája, nyoma sem volt a Sydney-ben tapasztalt felszabadultságnak.
Azóta már sokfelé rendeztek nyári játékokat, a 2021-es, Coviddal átitatott, nézők nélküli tokiói kiadás olyannyira kiábrándító volt hangulatilag, hogy sok mindenre nem is emlékszem belőle – a remek magyar eredmények ellenére.
A mögöttünk hagyott párizsi olimpia ebből a szempontból felüdülés volt, pedig voltak aggodalmaink előtte. Ezúttal nem egy járvány, hanem a biztonsági szempontok miatt. Terrorfenyegetettségről, készülő támadásokról lehetett hallani, melyek következtében a francia hatóságok példátlan szigorról tettek tanúbizonyságot: a belvárosban komoly korlátozások, hetekig tartó lezárások borzolták a kedélyeket – azoknál a vendéglátóhely- és bolttulajdonosoknál kiemelten, akiknek emiatt jelentős bevételkieséssel kellett számolniuk. A tömegközlekedésben is bosszantó, kényelmetlenségeket jelentő intézkedések történtek.
Ehhez képest kellemes meglepetés volt, hogy – bár csak a távolból figyelhettem – Párizsban a versenyeknek ismét volt hangulata, sőt úgy tűnt, hogy az azokra kilátogatók élvezték a jelenlétet, legyen szó bármelyik sportágról. Elképesztő nézőszámok születtek, lényegében mindenhol telt ház volt. Persze a hazai nézők mindig, mindenhol plusz töltetet adnak a játékoknak, de a franciák a megszokotthoz képest is rátettek egy lapáttal.
Erről az jutott az eszembe, hogy mennyi pluszt tudnánk adni mi, magyarok, ha egyszer esetleg nálunk rendeznék meg az olimpiát. Hagyjuk most a gazdasági-társadalmi-politikai aspektusokat, egyszerűen dőljünk hátra a székben, hunyjuk be a szemünket és próbáljuk elképzelni, mit művelnének – pozitív értelemben – a magyar szurkolók, ha szeretett országunk lenne a házigazda. Nemcsak mondjuk a Hajósban rendezett pólómeccseken – gyanítom, ott kis túlzással ölni is tudnának az emberek a belépőkért –, hanem bárhol. Balatonfüreden a vitorlásversenyeken, a Ludovika Arénában a falmászóviadalokon, a Hősök terén a maratonfutáson és így tovább. Joggal gondolhatjuk ezt az elmúlt évek nagy hazai sporteseményei (vizes vb-k és Eb, atlétikai vb, foci-Eb stb.) után, ahol rendre karneváli hangulatot teremtettek a szurkolók. Lehet, hogy sokaknak nagyzolásnak, a lehetőségeink meghaladásának tűnne egy olimpia megrendezése, lehet, hogy vannak ennél fontosabb dolgok is, de azért ábrándozni csak lehet.
Sajnos muszáj kitérni arra is, ami a hazai médiában történt a játékok kapcsán. Borzasztó volt látni, hogy bizonyos témákban ugyanazok a frontvonalak sejlettek fel, amelyeket ebben a végletekig megosztott társadalomban kénytelenek vagyunk folyamatosan elkönyvelni.
Itt nem csak a már említett rendezzünk-e olimpiát vagy sem című téma említhető példaként. A megnyitó ünnepség sokaknál kiverte a biztosítékot, de a kritikákat egyesek politikai támadásnak, jobboldali-keresztény hisztinek gondolták. Őszintén szólva nem láttam olyan higgadt értekezést az ügyben, amelyben reálisan, esetleg minden szempontot figyelembe véve próbálták értékelni a látottakat.
Ugyanez volt a helyzet az algériai bokszoló esetével is. Egy talán joggal felmerülő kérdést feszegettek sokan, sajnos időnként alpári stílusban, szélsőséges megnyilvánulásokkal, a másik oldalon viszont ezt gyorsan visszafordították, ebből jött pillanatok alatt – ahogy szokott – a nácizás, a „gyűlölködő magyarok” stigma és hasonlók. A dologban érintett Hámori Luca, akit Imane Helif a negyeddöntőben legyőzött, eleinte hősnek számított itthon, pár nap elteltével viszont már saját honfitársai egy része fordult ellene, ami megengedhetetlen egy olimpikonnal szemben. Na ilyenkor szégyellem kicsit, hogy én is a magyar média egyik képviselője vagyok…
Ha már a hazai sajtó: érintettként soha nem tartottam elegánsnak kollégákat kritizálni. Megteszik ezt időről időre bizonyos internetes médiumok, szerintem eléggé unfair módon, hiszen a szerzők borgőzben megszületett gondolataira mondjuk egy televíziós kommentátornak lehetősége sincs reagálni a saját platformján, és ő sem ócsárolja az újságíró képességeit élő adásban, de ez most mindegy is. Azokra a kritikákra szeretnék inkább reflektálni, amelyek az olimpiáról 0–24-ben tudósító közmédia munkatársait bírálták. Szögezzük le, hogy bármilyen fantasztikusnak és exkluzívnak tűnik is egy olimpián dolgozni, iszonyatosan fárasztó, kimerítő, pihenésre lehetőséget nem adó eseményről van szó. Tudom, hiszen magam is végigcsináltam, kétszer is, higgyék el, a kollégák emberfeletti munkát végeztek! Más kérdés, hogy ekkora csapattal még soha, egyetlen játékokon sem dolgozott a Magyar Televízió, illetve a Rádió. Márpedig ki kell mondani, hogy nemhogy nincs annyi egyéniség a csapatukban, mint ahányan a helyszínen kellett hogy tevékenykedjenek, de húzónevet is alig-alig találunk.
Anno Knézy Jenő, Vitray Tamás, Gyulai István, Novotny Zoltán, Török László, Molnár Dániel, Vass István Zoltán volt a mérce, manapság Hajdú B. Istvánon kívül nincs igazi sztárja a közmédiának – és lássuk be, a teljes hazai szakmának sem.
Félreértés ne essék, rengeteg tehetséges, jó képességű kolléga dolgozik a szakmában – a Network4 csatornáin és a konkurenseinknél is –, akik bizonyos tekintetben jóval nagyobb tudásúak elődeiknél, extrém módon felkészültek, de az a kor, amikor a tévé képernyőjén feltűnők vagy a rádióban megszólalók ikonoknak számítottak, amikor két kezünkön meg tudtuk számolni azokat, akik rendszeresen szórakoztattak minket, már a régmúlté.
Rossz hírem van tehát: Knézyk, Vitrayk, Gyulaik, Molnárok már nem lesznek. Ettől függetlenük kérem, ne kételkedjenek benne: a legjobbunkat szeretnénk hozni, minden egyes adásban – vagy éppen cikkben.
Kissé elkalandoztam a végére, pedig közben már az olimpia zászlaja is megérkezett – Tom Cruise jóvoltából – a következő játékok helyszínére. Apropó, a Los Angeles-i ötkarikás viadal sok szempontból különlegesnek ígérkezik. De erről majd a maga idejében.
