„Derek Lloyd keresi fel Sydneyt, hogy keressék meg Paracelsus egyik tekercsét, mivel a másikat már megtalálták. A nyomok Peruba vezetnek.” – derül ki az Az elveszett ereklyék fosztogatói című sorozat soron következő epizódjának leírásából, amely ugyan máris izgalmasnak tűnik, de mielőtt ma délután 16:50-kor megtekintené a TV4-en, érdemes tisztázni, ki is volt az a bizonyos Paracelsus, akiről szó esik ebben a részben. Elmondjuk.
Paracelsus egy igen jelentős figura volt az orvostudomány történetében, aki számos újítást vezetett be, és hozzájárult a középkori gyógyászat fejlődéséhez. Egyesek kuruzslónak tartották, pedig nézetei forradalmiak voltak a maguk idejében, és számos olyan elvet tartalmaztak, amelyek a modern orvostudományban is relevánsak maradtak.
Paracelsus, teljes nevén Philippus Aureolus Theophrastus Bombastus von Hohenheim, 1493. november 11-én született Einsiedelnben, egy kis faluban a mai Svájc területén. Apja, Wilhelm Bombastus von Hohenheim orvos és bányászati szakértő volt, aki felesége korai halála után egyedül nevelte fiát, majd bevezette a bányászat és az orvostudomány világába.
Paracelsust már fiatalon vonzotta az alkímia és a vegyészet világa, és ahogy apja, úgy Lavant és Freising püspöke is nagy hatással voltak rá, így aztán adta magát, hogy orvosnak tanuljon: diplomáját az ausztriai Ferrarában szerezte meg, tanulmányai során pedig erős kritikai szemléletet alakított ki a korabeli orvostudománnyal szemben, és úgy gondolta, egy igazi orvos nem elégedhet meg azzal, amit addig tanult, hanem kutatnia kell, és a világot járnia, mert csakis akkor válhat igazán hiteles gyógyítóvá. Nemcsak a szája járt, maga is utazni kezdett, bejárta Európát, áthajózott Észak-Afrikába, sőt, Konstantinápolyban, a krími kán udvarában és a Közel-Keleten is megfordult.
Nyolc év utazása alatt különféle orvosi hagyományokkal és gyógyító módszerekkel ismerkedett meg, amelyek nagy hatással voltak későbbi munkásságára. Több helyen orvosként is dolgozott, ugyanakkor gyakran összeszólalkozott a helyi gyógyítókkal és tudósokkal, akik általában gőgösnek és nagyképűnek tartották, noha ő maga csak egész egyszerűen nem elégedett meg azzal, amit akkoriban orvostudománynak neveztek, sőt, értetlenkedve tapasztalta, „mennyi szamarat képes kitaníttatni a rendszer”. Egy alkalommal nyilvánosan elégette Avicenna és Galénosz műveit, hogy demonstrálja, mennyire megveti a hagyományos orvoslás elméleteit és gyakorlatát.
Kritikai szemléletén kívül Paracelsus egyik legnagyobb hozzájárulása az orvostudományhoz az új megközelítések bevezetése volt: érdeklődött az alkímia, a csillagászat, a botanika és az ezotéria iránt, ezen tudások birtokában pedig később elképesztő újításokat is hozott az orvoslás területén. Ellenezte a középkori orvosi gyakorlatot, amely főként Galénosz és Avicenna tanításain, azaz a testnedvek egyensúlyának és zavarainak ideáján alapult. Úgy vélte, hogy az orvostudomány alapjait a természet közvetlen megfigyelésére kell alapozni, nem pedig az ókori tekintélyek írásaira, a nevét is e gondolatiság alapján változtatta meg: azt kívánta kifejezni, hogy többnek tartja magát az ókor egyik legnagyobb tiszteletben álló gyógyítójánál, a római Celsusnál.
Noha Paracelsusra is ráragadt a mára pejoratív jelentéssel bíró alkimista jelző, ő valójában kortársaival ellentétben e módszert nem az arany előállítására törekvő praktikának tekintette, sokkal inkább az orvostudomány és a természet megértésének eszközeként. Kidolgozta a “tria prima” elméletét, amely szerint minden anyag három alapvető elemre bontható: higanyra (spiritus), kénre (anima) és sóra (corpus). Úgy vélte, ezek az elemek szimbolizálják a spirituális és fizikai világ hármasságát, valamint az emberi test három összetevőjét.
Törekedett arra, hogy a hagyományos orvoslás mellett holisztikus megközelítést is alkalmazzon. Hitte, hogy az orvosoknak figyelembe kell venniük a test, a lélek és a szellem összhangját, ha betegségeket akarnak meggyógyítani. Ezen elv alapján hangsúlyozta a pszichoszomatikus betegségek jelentőségét, azaz hogy a lelki és érzelmi állapotok közvetlen hatással vannak a fizikai egészségre. Ezzel az elképzeléssel Paracelsus gyakorlatilag előfutára volt a mai pszichoszomatikus orvostudománynak, amely azt vizsgálja, hogy a lelki tényezők miként hatnak a testi egészségre. Meggyőződése volt, hogy a valódi gyógyulás eléréséhez a test és a lélek együttes kezelésére van szükség.
Paracelsus kettős világképben gondolkodott, amely egy összetett filozófiai és tudományos nézőpontot jelentett, és két fő elvre épült: a mikro- és a makrokozmosz elvére. Úgy gondolta, hogy az emberi test egy kis világ, egy miniatűr univerzum, amely ugyanazokkal a törvényszerűségekkel működik, mint a nagyobb világ, az univerzum, azaz a makrokozmosz. Hite szerint az emberi test és az univerzum szorosan összefügg, és ugyanazok az erők és törvények működnek bennük. Ezt a kapcsolódást úgy képzelte el, hogy az emberi testben zajló folyamatok a kozmikus eseményekkel összhangban vannak, például a csillagok és bolygók hatással vannak az emberi egészségre és betegségekre.
Egyedülálló nézetei közé tartozott az élet misztikus princípiumának, az archaeusnak a hite. Az archaeus szerinte az élet alapvető, láthatatlan ereje vagy szelleme, amely minden élőlényt irányít és fenntart. Úgy gondolta, hogy az egészség és a betegség az archaeus működésének megfelelő vagy nem megfelelő állapotából ered. Ha az archaeus harmonikusan működik, az ember egészséges, ha pedig zavart szenved, betegségek alakulnak ki. Az archaeus tehát egyfajta életenergia, amely az egész testet áthatja, és kulcsszerepet játszik a gyógyításban.
Paracelsus mágikus eredetű elképzelése szerint a természet minden dologra jelet hagyott, amely felfedi azok rejtett tulajdonságait és gyógyító erejét. Az általa megfogalmazott “signatura-tan” kimondta, hogy a növények és más anyagok megjelenésük alapján utalhatnak arra, hogy mire lehetnek hasznosak (például a sárga színű növények a sárgaság, azaz a hepatitis kezelésére szolgálhatnak). Ez az elv azon az elképzelésen alapult, hogy a természet egy nyitott könyv, amelyet a bölcs orvosok képesek olvasni és értelmezni, és e tudással felvértezve képesek lehetnek felfedezni a természet gyógyító erejét. Úgy vélte, hogy a világot alkotó elemek (az ásványok például), közvetlen párhuzamban állnak az emberi szervezet részeivel, így adott ásványok hatással lehetnek bizonyos szervek működésére. Ez a szemlélet az orvosi, asztrológiai és alkimista tudás egyfajta integrációját képviselte, amely új megközelítést hozott a gyógyításban.
Mivel folyamatosan kutatott specifikus anyagok után, amelyek gyógyító tulajdonságokkal bírnak, több ásványi anyagot és vegyületet is felfedezett, amelyek később az orvosi gyakorlatban is használatosak lettek. Ilyen anyagok közé tartozik a vas, az arzén, a kén és a káliumszulfát. Ezek az anyagok bekerültek a korabeli gyógyszerkönyvekbe, mivel Paracelsus bizonyította, hogy hatékonyan alkalmazhatók bizonyos betegségek kezelésére. Munkássága során bevezette a kémiai anyagok használatát a betegségek kezelésében, megalapozva ezzel a jatrokémiát, azaz a kémiai orvostudományt, amely a betegségek kémiai okait és kezelését vizsgálja. Meggyőződése volt, hogy a betegségek kémiai egyensúlyzavarok eredményei, ezért kémiai úton gyógyíthatók.
Ő volt az első, aki felfedezte például, hogy a köszvény az anyagcsere zavarával függ össze, és ennek alapján kidolgozott egy elméletet a betegség eredetéről és kezeléséről. Ezzel előrevetítette a modern anyagcsere-betegségek megértését és kezelését, és hozzájárult az orvostudomány fejlődéséhez azzal, hogy felismerte az anyagcsere-folyamatok fontosságát az egészség szempontjából. Ezenkívül rájött a golyva (pajzsmirigy-megnagyobbodás) és a kreténizmus (a pajzsmirigy elégtelen működése miatti mentális és fizikai fejlődési rendellenesség) közötti összefüggésre. Megállapította, hogy mindkét állapot a pajzsmirigy működési zavarával kapcsolatos, e felismerés pedig a modern endokrinológia fejlődésében játszott komoly szerepet. Paracelsus kidolgozott egy elméletet arról is, hogy a betegségeket láthatatlan “magvak” okozzák, amelyek a testbe jutva megbetegedéseket idéznek elő. Ezt az elméletet tekinthetjük a mikrobaelmélet előfutárának, amely később a mikroorganizmusok (baktériumok, vírusok) szerepét tárta fel a betegségek kialakulásában. Bár Paracelsus idejében még nem létezett mikroszkóp, intuíciója és megfigyelései révén közel járt ahhoz az igazsághoz, amit később a tudomány bizonyított.
Számos művet írt német nyelven, amelyeket később latinra fordítottak, írásai közül kiemelkednek a Die große Wundarznei (A nagy sebészeti munka) és a De Natura Rerum (A dolgok természetéről), és ő volt az első, aki könyvet írt a bányászok betegségeiről, felismerve a foglalkozási ártalmak jelentőségét. Könyvében leírta a bányászat során fellépő egészségügyi problémákat, mint például a porbelégzés okozta szilikózist. Ezzel a művével megalapozta a munkaegészségügy és a foglalkozási orvostudomány alapjait, ráirányítva a figyelmet a munkahelyi környezet egészségügyi kockázataira és azok megelőzésére.
Paracelsus archaeus életerőelmélete, a signatura-tan és a test-lélek összefüggésének hangsúlyozása mind hozzájárultak ahhoz, hogy személye úttörő szerepet töltsön be a gyógyítás történetében. Munkássága megalapozta továbbá a kémiai gyógyszerek alkalmazását az orvostudományban, és hozzájárult a holisztikus gyógyászat elterjedéséhez. Az általa bevezetett újítások és elméletek később a modern orvostudomány és a kémia fejlődésének alapjait fektették le.
