„Lelkemre mondom, kedves Watson, ő a gazemberek Napóleonja. A bűntettek fele nemcsak Londonban, de egyebütt is tőle származik, jobban mondva, ő az értelmi szerzőjük; mert ez az ember lángész és mélyen gondolkodó bölcs. Elsőrendű agyműködése van. Mint a pók a hálóját, úgy bocsájtja ő is szerte az ő szövedékét, amelynek minden egyes szála rezgését nyomban megérzi” – így jellemzi a zseniális bűnöző James Moriartyt Sherlock Holmes A berill fejék című Arthur Conan Doyle-történetben, és hasonlóan több másikban is. A professzor Holmes főellensége, és az egyetlen, aki intellektusával, könyörtelen és manipulatív természetével valaha is képes volt felvenni a kesztyűt a nagyszerű detektív ellen.
Conan Doyle eredetileg kifejezetten azzal a céllal alkotta meg őt, hogy méltó ellenfelet kreáljon Sherlock Holmes mellé, sőt, hogy legyen valaki, aki egyszer elpusztítja őt – az író pedig egyúttal lezárhassa a detektív történetét. A Végső probléma című novellában (és sorozatepizódban, amelyet szerdán 11:45-kor láthat a TV4-en) ez eleinte úgy fest, sikerül is, Holmes és Moriarty végső összecsapása a Reichenbach-vízesésnél ugyanis látszólag mindkét fél életének véget vet. Holmes később mégis visszatér a történetekbe, ellenfele viszont nem – ő valóban odaveszik, bebetonozva ezzel az egyik leglenyűgözőbb gonosztevőt az irodalomtörténetbe.
Már az első megjelenésekor egyértelmű volt, hogy a professzor különleges szerepet tölt majd be ezekben a történetekben: ő nem egy klasszikus, kisstílű bűnöző, aki piti rablásokban vesz részt, vagy akinek szó szerint vér tapad a kezéhez – sokkal inkább egy zseniális stratéga, aki a háttérben meghúzódva bűnszervezeteket irányít, és némi pénzért cserébe tanácsokat, védelmet és menekülési útvonalakat kínál a londoni alvilág szereplőinek. Holmes szerint Moriarty veszélyessége épp ebben rejlik, hogy sosem mocskolja be a kezét: nem ő követi el a bűntényeket, csak megtervezi azokat, és másokat kontrollál a háttérből. Nem véletlenül írja le úgy, mint egy pókot a háló közepén – a rendszer minden rezdülését érzi, és minden szál az ő kezébe vezet. Egyedül Holmes elméje képes átlátni ezt a láthatatlan szövevényt, és pontosan ez teszi kettejük összecsapását annyira emlékezetessé.
James Moriarty külsejét Holmes rendkívül magas és vékony, borotvált arcú, sápadt, aszketikus külsejű férfiként írja le. Homloka „fehér ívben kidomborodik”, szeme mélyen ülő, vállai „a sok tanulástól előre görbültek”. Arca előreugrik, és furcsán, hüllőszerűen jobbra-balra imbolyog.” Nincs olyan külső jegy, amely jobban leírná Moriarty személyiségét: a jéghideg elmét, amely maga a csendes fenyegetés, a háttérből irányító árnyék, aki az érzelemmentes logikán és a hatalomvágyon túl gyakorlatilag nem ismer semmi mást. Pedig a csillagokban eredetileg nem ez volt megírva: karrierjét egyetemi professzorként kezdte, matematikai zsenije már fiatalon komoly elismeréseket váltott ki, később azonban sötét ügyeiről szóló pletykák miatt kénytelen volt elhagyni az akadémiai világot, hogy aztán Londonban új hivatás után nézzen, és ő legyen a bűn gondolati központja.
A karaktert egyébként aligha a semmiből teremtette Doyle: sokan úgy vélik, hogy James Moriarty alakját részben egy valós bűnöző, bizonyos Adam Worth ihlette, akit a Scotland Yard is „a bűnözés Napóleonjaként” emlegetett – épp úgy, ahogy Holmes magát Moriartyt. Egyesek szerint azonban a kanadai-amerikai csillagász Simon Newcomb lehetett a minta – aki zseniális elme volt, de riválisait könyörtelenül lejáratta, ugyanakkor a matematikai utalások alapján Carl Friedrich Gauss vagy George Boole is szóba jöhet, sőt, egyes teóriák szerint Doyle saját egykori tanára, egy rettegett jezsuita is szolgálhatott modellként. Bár Doyle eredetileg csak egyetlen történetben akarta szerepeltetni, a későbbi feldolgozásokban Moriarty már sokkal hangsúlyosabb figura lett. Filmes és sorozatos adaptációkban ő Holmes első számú nemezise – és gyakran az egyetlen, aki valóban képes megingatni a detektív higgadt természetét.
Ami bizonyos, hogy az az intellektuális párharc, amely Holmes és Moriarty között bontakozik ki, a klasszikus detektívtörténetek egyik csúcspontjának tekinthető. Két kivételes elme áll egymással szemben: az egyik a logika és az igazság kérlelhetetlen bajnoka, a másik egy matematikai precizitással működő bűnöző, aki mindent előre kiszámít. És hát Moriarty figurája pontosan attól válik igazán emlékezetessé, hogy jelenléte láthatatlanul is átszövi a történeteket – mintha maga is egy háttérben működő, soha le nem álló gépezet lenne. Bár a történetek során csupán néhány alkalommal bukkan fel, minden alkalommal világossá válik: ő az egyetlen, aki valóban képes veszélyeztetni Sherlock Holmes életét. Moriarty tehát nem egy egyszerű ellenfél, hanem tulajdonképpen a rendszer romlottságának megtestesülése – és alighanem pontosan emiatt válhatott örökérvényűvé.
