Amikor 1993-ban megjelent Susanna Kaysen önéletrajzi témájú regénye, a Girl, Interrupted, hatalmas sikert aratott. A szerző arról az időszakról írta meg emlékeit, amikor a hatvanas évek vége felé másfél évet töltött egy pszichiátriai intézményben, ahová a depresszióját ment kezeltetni, és végül borderline személyiségzavart állapítottak meg nála. A kötet varázsát több egyaránt remek vonása adta: őszintesége, egyedi, olykor költői látásmódja, nem-lineáris történetvezetése, a felvonultatott karakterek érdekessége, illetve a szerző eszmefuttatásai arról, mennyire relatív is az, amit normálisnak tekintünk, hiszen élete során mindenki átél olyasmit, ami az adott körülmények között érthető, de kontextusából kiemelve, illetve a sztenderd társadalmi keretek közt értelmezve abnormálisnak mondható.
És bár a könyvből készült film, amelyet nálunk Észvesztő címmel mutattak be, ez utóbbi gondolatot jól tolmácsolja, óriási küzdelem kellett ahhoz, hogy egyáltalán megvalósuljon. A Columbia Pictures-nek már a megjelenés évében sikerült mások elől elhappolnia a megfilmesítési jogokat, Winona Ryder (akinek szívügye volt a sztori) és Douglas Wick producer pedig arra szerződtek le, hogy életképessé fejlesszék a projektet. Öt éven át küzdöttek vele; három forgatókönyv ment a kukába, mire Ryder, Wick és az akkorra felkért James Mangold rendező mind elfogadták a végleges változatot – amelyet aztán fél évre félretettek, mert Rydernek éppen a Lost Souls című filmet kellett forgatnia. A munka azért ment olyan nehezen, mert Kaysen könyvét nehéz volt a film nyelvére átültetni. Hogy csak egy indokot mondjunk erre, például egy kóros elmeállapotú szereplő gondolatait olvasni izgalmas, de egy kóros elmeállapotú nőt nézni, ahogy egy ágyon fekve gondolkodik, a legkevésbé sem az.
Mindenesetre a történet érdekes volt és mindenki érezte benne a potenciált, tehát nagyon sok, ma már ismert nevet mozgatott meg a casting híre. Az egyértelmű volt, hogy Ryderé lesz a főszerep, de a szociopata, egyszerre vonzó és rémisztő Lisa Rowe karakterét Parker Posey-nak szánták, és még Courtney Love is jelentkezett rá – végül Angelina Jolie-é lett, aki megkapta érte a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscart, és hát méltán. A meghallgatásokon részt vett Reese Witherspoon, Christina Ricci, Katie Holmes, Kate Hudson, Sarah Polley és Rose McGowan is, utóbbi 1998-ban azt mondta „ez az egyetlen rendes dolog mostanában, amihez nem kell vetkőzni”; a rendező még Alanis Morrisette-tel is tárgyalt egy esetleges szerepléshez. Daisy figuráját, akit végül Brittany Murphy formált meg, Leelee Sobieski játszotta volna, de a forgatás előtti hetekben visszavonulót fújt, mert megkapta a Jeanne D’Arc főszerepét. Őszinte véleményem, hogy Murphyvel jobban is jártunk, ő mindig csodálatosan játszott megtört fiatal nőket.
A stáblistán szerepel még Clea DuVall, aki ugyancsak sok bajba került női szereplőt alakított azóta is, de a 2010-es évek óta rendezőként is ismerhető; Elizabeth Moss, akit a Mad Men és A szolgálólány meséje tett világhírűvé, és, hogy ne csak az ápoltakról beszéljünk, Whoopi Goldberg és Vanessa Redgrave. Igen, ez a film csupa nő, Jared Leto az egyetlen emlékezetesnek mondható férfi a szereplők közül.
Az már más kérdés, hogy ennyi szenvedés után a java még hátravolt, ugyanis a stáb két táborra oszlott: az egyik fele inkább Ryderhez húzott, a másik pedig Jolie-hoz. Elizabeth Moss beszélt arról idén májusban, hogy ez a klikkesedés nagyon megnehezítette a munkát. „Én a Winona Ryder-csapatban voltam. Az Angelina Jolie-csapat nagyon menő volt. Egészen elbátortalanodtam tőlük. Nem is gondoltam, hogy valaha is a része lehetnék.” Majd hozzátette, hogy mindössze tizenöt éves volt a forgatás alatt, az anyukája hordta munkába, és már az lenyűgözte, hogy ilyen kollégákkal dolgozhat. A szembenállásra, mint a Variety emlékeztet, egyszer már valamilyen formában Ryder is utalt, amikor egy interjúban arra terelődött a szó, hogy milyen volt a kapcsolata Jolie-val. „Emlékszem, hogy arra gondoltam, milyen jó barátok leszünk. De azt hiszem, arra volt szüksége, hogy kizárólag Susanna karaktereként lásson, ne Winonaként, így rendkívül tiszteletteljes módon távolságot tartott tőlem.”
Hosszú és nehéz folyamat eredménye tehát az Észvesztő létrejötte, de a kritika annak idején nem volt elájulva tőle: arra jutottak, hogy a forgatókönyv nem az igazi, és bár mind Ryder, mind Jolie kitűnő alakítást nyújtottak, a könyv felkavaró hangulatát nem sikerült átadnia a filmnek, viszont számos jelenetet írtak bele, ami az eredeti műben nem szerepelt, és elég sok mindent átértelmez benne. Ha viszont nem a kötet kontextusában vizsgáljuk a filmet, amire őszintén biztatok mindenkit, akkor ez egy izgalmas történet a hatvanas évek végéről, amely néha kicsit didaktikusan és tablószerűen, de végül is azokat az örökké aktuális kérdéseket feszegeti, hogy mi számít normálisnak egy örökké változó világban, mekkora egy elfogadható méretű hiba, létezik-e tiszta lap, és ha igen, azt kitől kaphatjuk meg.
Mindeközben tele van kedves finomságokkal és emlékezetes jelenetekkel; én 16 éves koromban láttam, ami az akkori kritika szerint az egyetlen olyan demográfiai csoport részévé tett, akinek betalálhatott ez a film ebben a formában, és nem tévedtek, tényleg betalált. De azóta a kritika is átértékelte kissé az Észvesztőt, mert mindenkinek érdekes lehet, aki szívesen foglalkozik az útkeresés és a társadalmi elvárásoknak való megfelelés konfliktusaival (talán a magyar cím is az útvesztő gondolatával próbált operálni?) És persze készüljön fel, ha megnézi, hogy a körömlakkozás gondolatához egy ideig feltétlenül kapcsolódni fog ez a film, ahogy Skeeter Davis End Of The World című dalát sem hallhatja már anélkül, hogy összerándulna a gyomra.
És miért ne nézné meg?
Észvesztő – szeptember 20., 22:20, FILM4
