Kevés olyan stabil vitatéma van a művészettel kapcsolatban, mint hogy szabad-e egy darabnak politizálnia. Talán az ilyen még, hogy egyáltalán mi számít politikának, de ez a kérdés már következik az első kérdésből. A magam részéről gyorsan le is zárnám a kérdést azzal, hogy igen: a művészeten keresztül, ha nyitottak vagyunk rá, akkor átélhetjük mások történetét, képesek lehetünk mondjuk empátiára azokkal szemben, akiket alapesetben csak valami nagy és gonosz masszaként képzelünk el. Olyannyira, hogy tulajdonképpen erre való a művészet: megérteni rajta keresztül a világot még akkor is, ha az néha kényelmetlenséget okoz. Persze nem személyi kultusz építésére kell itt gondolni, hanem egyszerű gesztusokra; az ugyanis soha nem propaganda, ha jelzik egy filmben, vagy akár arról is szól az egész film, hogy nem csak a többségi társadalom él a világon.
Az ömlengős felvezetés után elárulom, hogy csütörtök este lesz a kevésbé jól sikerült magyar címfordítást kapott Van, aki melegen szereti című film. A történet szerint Ben Grandy éppen élete legboldogabb napjára készül: nemsokára elveszi ugyanis feleségül a szerelmét, aki ráadásul a kormányzó lánya. Ben az öccsét, a meleg Shelt kéri meg, hogy szervezze meg az esküvőt. Shel boldogan vállalja el a testhezálló feladatot, de amikor meghallja, hogy a kormányzó ellenzi a melegek házasságát, ráadásul épp a testvére, Ben írta neki a beszédét, elhatározza, hogy sztrájkba kezd. A kalamajka csak tovább terebélyesedik, amikor az USA többi meleg polgára is így tesz. A 2006-os film nem lett klasszikus, nem bontott le falakat, de hát egy vígjátéknak nem is ez a feledata. A valódi feladatát elvégzi: lehet rajta nevetni, miközben egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy nem különösebben tartjuk fontosnak, ki melyik nemhez vonzódik.
Ezt a feladatot egyébként tényleg csak kevesen tudták megoldani a filmiparban viccesen: a legstabilabb példa a nyolc évadot megélt Modern család, ahol sikerült mélységesen emberien bemutatni egy homoszexuális férfi pár életének izgalmait úgy, hogy végre nem az az egyetlen jellegzetességük, hogy homoszexuálisak. Épp, ahogy az életben is történik.
Jó kérdés, hogy ez politika-e: az emberi jogok hol állásfoglalásnak számítanak, hol közös minimumnak, a filmipar szerencsére inkább az utóbbit sugallja. Így nem is lehet ebből propaganda, vagy ha mégis, az nem akkora baj. Ha ugyanis a propaganda célja az, hogy szeressük és tiszteljük embertársainkat, annál rosszabbat is el lehet képzelni.
