Egy kezemen megtudnám számolni hány olyan emberrel találkoztam, aki szereti a hétfői napot. A hétfő unalmas, még a legragyogóbb nyárban is szürke, minden olyan lehetetlennek és kilátástalannak tűnik, az órák olyan lassan vánszorognak, mint egy balszélső a megye III-ban, valahogy semmi nem akar véget érni, a hét első napjának minden perce azt üzeni: soha sem lesz már kedd ebben az életben.
Kissrác koromban (sőt, jóval később is) én mégis imádtam a hétfőket.
Már reggel úgy indultam suliba, hogy megpróbáltam anyámat kikérdezni, tudomása szerint kik jönnek este vendégségbe, mármint az évek óta törzsvendégeknek számítókon kívül, aki hétfőnként este úgy 6 óra tájban néha akkor is becsöngettek hozzánk, az akkor még Káplár utca 29-es szám alá, ha a család éppen nem volt otthon. Csodálatos hétfők voltak ezek, ma már tudom, hogy az a nagyon kevés, amit a futballról tudok ezeken az estéken ragadt rám, ott és akkor tanultam meg (szinte) mindent, amit erről a csodálatos játékról tudni kell. Az egész hétfőmánia nem is jutott volna eszembe, hiszen azóta sok-sok évtized telt el, ha a napokban, éppen itt, az Aréna4-en nem olvasom a hírt, miszerint a Bayern München világbajnok kapusa február 5-én (kéretik a dátumokra figyelni, mert azoknak a későbbiekben nagy jelentőségük lesz) még végigvédte a bajorok Lipcse elleni, 3-2-re megnyert mérkőzését, de aztán a találkozó estéjét már egy müncheni klinikán töltötte. Másnap megoperálták, s az ezt követő hír az volt róla, hogy 21-én már edzett a Bayern játékosai között (természetesen nem olyan intenzitással, mint a többiek, de pályán volt) s az orvosi előrejelzések szerint, ha különösebb komplikációk nem lépnek fel, akkor március elején már visszafoglalhatja helyét a Bayern kapujában.
Ez eddig egy sablonos, 2022-ben legfeljebb egy mínuszos hírre elegendő információ, ám éppen azért, hogy a gyakorlattal szembemenve ne mindig csak arról beszéljünk, hogy futballügyekben harminc-negyven-öten évvel ezelőtt minden mennyivel jobb volt, ejtsünk néha szót arról a hihetetlen fejlődésről is, amelyet akár a játék gyorsasága és dinamikája, akár a szervesen hozzátartozó sportorvoslás azóta megtett. Fontos elmondani, hogy Manuelt Neuert (ahogy a labdarúgók egymás között mondják) porccal operálták, ami a térdnek egy olyan (még a térden belül is) sérülése, hogy a futballisták szívesebben játszanak repedt bokával, vagy törött kézzel, csak a porcuk rendben legyen. És ez az a pont, amikor ugorjunk vissza jó néhány évtizedet és hallgassunk bele abba a beszélgetésbe, amelyet apám folytatott az egyik, akkoriban nagyon neves, és kifejezetten jó erőt képviselő Láng Gépgyár edzőjével, Rudas Ferenccel.
Ők nemcsak csapattársak voltak hosszú időn át a Ferencvárosban, hanem a legjobb barátok is, s Feri ugyan a futball-pályafutásának befejezése után nem az edzői, vagy a sportvezetői pálya, hanem a vendéglátás felé vette az irányt, kevesen tudják: az ősrégi, még fatribünös Fradi-pályán Rudaséké volt a büfé, ami néha több bevételt hozott, mint egy-egy rosszul sikerült hónap a labdarúgásban. Egy idő után, azonban nagyon kezdett hiányozni neki a futball (az, aki ezt a sportágat olyan szinten játszotta mint ő, hiszen ne felejtsük el, ha 1950. március 17-én, saját kapusa, Henni Géza egy szerencsétlen kivetődés okán nem töri el Rudas lábát, akkor az Aranycsapat védelmének jobboldalán nem Buzánszky Jenő, hanem a nála klasszisokkal jobb Rudas játssza végig Puskásékkal a nagy korszakot) sok helyre hívták addig is edzőnek, de végül valami kideríthetetlen okból az akkor NB II-es Láng Vasast invitálását fogadta el. Apám akkor már befutott, minden edzőiskolát kijárt edző volt, és szívesen vállalta, hogy ezeken a hétfőkön segít barátjának az edzői szakma fortélyainak elsajátításában, ezért Feri mindig jóval korábban érkezett a többieknél, és jót mosolyogva anyám fogadtatásán „Vigyázat, kezdődik az edzőiskola” elvonultak apámmal a labdarúgás igazán komoly dolgairól értekezni.
Az egyik hétfőn Feri hófehér arccal érkezett, és minden bevezető, köszönés, vagy a kettőjük között megszokott heccelődés helyett, csak ennyit mondott:
–A Steiner porcos!
A legnagyobb hadvezérek egy sorsdöntő csatavesztést szoktak bejelenteni hasonló hangon és hangsúllyal, de (félreértés ne essék) abban, helyzetben Rudas Feri mondata valódi drámát hordozott. Steiner, a Láng-Gépgyár középcsatára remek futballista volt, nem győzte visszautasítani az NB I-es klubok ajánlatait, ő azonban imádta a környéket, a gyárat, a csapatot, nem igazán kívánkozott máshová igazolni.
A dráma Rudas mondatában a „porcos” melléknéven volt, ami abban a korban (úgy 1950 és 1970 között) egy komoly szinten játszó futballista számára egyenlő volt a „halálos-ítélettel”.
Történhetett veled bármi (egy kettős lábtörésből fütyörészve tértél vissza a pályára és voltaképpen, ha olyan volt az alkatod és a csontrendszered, akkor ugyanolyan szinten folytathattad a játékot, mint ahogyan abbahagytad) csak a porcod (orvosi nyelven: a meniszkuszod) maradjon ép, egészséges, játékra alkalmas. Mert ha nem maradt olyan, akkor egyszer és mindenkorra búcsút mondhattál a futballnak, akiről azt mondták (mint azon a hétfőn este Steinerről), hogy „porcos”, az a legjobban tette, ha elkezdett azon gondolkozni, hogyan, mivel folytatja életét a kórházból való kijövetele után?
A hétfői vendégek, akik közül addigra már befutottak néhányan, szintén szörnyülködve vették tudomásul, hogy a Steiner porcos, de miután operatívan ott és akkor nem tudtak semmit tenni, elkezdtek a megszokott témákról beszélgetni. Arról például, hogy a Budafok balhátvédet keres; hogy az Elektromosban játszik egy mokány kis balszélső, aki talán nem lenne haszontalan beajánlani valami nagyobb csapatba; hogy a Fradiban feltűnt egy Albert Flórián nevű nyakigláb center, aki még sokra viheti, hogy az akkori szövetségi kapitány, Baróti Lajos látott egy Borbás II nevű balszélsőt az Ózdban és erősen gondolkozik a keretbehívásán, sőt, még azon is, hogy magával viszi a svédországi világbajnokságra. Szóval erről ment a duma, hiszen azt még nem árultam el, hogy a mi hétfői vendégeink a futballcsapatoknál akkoriban nagy szerepet játszó intézők, játékosmegfigyelők, utánpótlásvezetők, fővárosi képviselők voltak, azaz: a futball névtelen katonái, akiknek munkája néha többet ért a csapatuk élén álló tábornokoknál is.
A hétfői nap sem volt véletlen.
Akkoriban még minden meccset (NB I-től a megye-bajnokságig) vasárnap játszottak, lehetetlen volt (a kettős rangadók kivételével) több meccset is megnézni egy nap, így aztán a mi vendégeink egymásnak adták át az általuk látott meccs tapasztalatait, kötöttek le szerdára egymás elleni edzőmeccseket, vagy éppen állapodtak meg egy-egy játékos átigazolásának ajánlásában az első csapat edzője számára. A hétfő volt egyébként is a szövetségi nap, az a gárda, akik este hozzánk jöttek, vagy száz társukkal együtt már megjárták az MLSZ-t, ott elintézték a csapatuk ügyes-bajos dolgait, a kötelező adminisztrációt, azaz mindent, ami egy intézőnek a dolga volt azon kívül, hogy a meccsek előtt kitöltötte a meccskönyvet, szódát és citromot (szigorúan csak ennyit) vitt a játékvezetők öltözőjébe, és ellenőrizte, hogy a mérkőzés utáni banketthez a klubétteremben rendesen megterítettek-e. Kérdezheti most a mélyen tisztelt Aréna4 olvasó, hogy igazán szép és romantikus ez a porlepte, ősrégi történet, de hogy jön ehhez Neuer és Steiner porcsérülése?
Nos, úgy, hogy az 1994-es labdarúgó világbajnokságot Dénes Tamás és Gyenes András kollégáimmal és barátaimmal mi tudósítottuk az Egyesült Államokból, úgy, hogy Tamás és jómagam a New Yersey-i csoportot kísértük figyelemmel, és amikor nem volt semmi vonzó összecsapás elrepültünk valami olyan városba, ahol ígéretes meccset játszottak, Bandi pedig Los Angelesből küldte míves dolgozatait. A történtek úgy kacsolódnak egymásba, hogy az amerikai vb-n, az olaszok csapatkapitánya, a minden tekintetben nagyszerű Franco Baresi, az azzurik második mérkőzésén, Norvégia ellen, a 49. percben megsérült és azt már lelátóról mi is azonnal láttuk, hogy a Milán királya számára ez a világbajnokság befejeződött.
És mekkorát tévedtünk!
Míg a Lángos Steinernek és még sok száz sporttársának a teljes pályafutása ráment a porcműtétre, addig az Olaszországból az amerikai helyszínre érkezett orvosi stáb nemcsak megoperálta Barésit, de levezényelte a rehabilitációs munkáját is, és (most tessék megfogódzkodni a fotel karfájában) 1994. július 17-én, a Brazília-Olaszország világbajnoki döntőre ő vezette ki Itália válogatottját a pasadenai Rose Bowl gyepére. Végzetesnek látszó sérülése után 24 nappal hosszabbításos világbajnoki döntőt játszott az a futballista, aki, úgy 1960 táján egy életre elköszönt volna a labdarúgástól.
„Az élet, soha, soha, meg nem áll…” szólt A tavasz 17 pillanata című sorozat főcímében a kezdősor, és hogy ez mennyire így igaz, azt Steiner, Baresi és Neuer példája ékesen bizonyítja. Voltak persze amolyan átmeneti időszakaszok is, amikor az „orvostudomány” még egészen más módszerekkel dolgozott.
Azt hiszem, nem túlzok, ha futballtörténelminek nevezem azt a fotót, amely az 1954-es svájci világbajnokságon, alig néhány perccel Puskás Ferenc sérülése után készült. Puskást a németek Liebrich nevű „hóhéra” tette taccsra, de úgy, hogy a magyar-válogatott koronagyémántja sem a brazilok, sem az uruguayiak ellen nem léphetett pályára és bár a döntőre egészségesnek mondta magát, meggyőződésem, hogy a lába nem volt olyan, mint Liebrech belepője előtt egy másodperccel. Azért mondom el mindezt, mert féltve őrzök egy érthetetlenül ritkán publikált képet, amelyet oktatni kellene a sportorvoslást tanuló hallgatók óráin. A képen az látszik, hogy a futballvilág akkori legértékesebb játékosa az oldalvonal mellett fekszik, a magyar egészségügyi stábból ketten is „dolgoznak rajta”, a válogatott gyúrója, Szűcs Ernő bácsi például úgy, hagy egy vödörbe mártott és vízzel teleszívott szivacsból fröcsköl Puskás sérült lábára. Aztán, amikor a szivacsból már nem jön több víz, újra a vödörbe mártja, és ismét jól bevizezi a magyar futballkirály térdét.
Apropó, hétfők.
Az idők múlásával a z esti szeánszok véget értek, ki meghalt, ki vidékre költözött, kit leváltottak, kit előléptettek, újak, fiatalok pedig nem léptek a helyükbe. Egyedül Rudas Feri tartott ki, aki a Láng után még tett egy próbát Budafokon, de aztán örökre visszavonult és elment bort kimérni a Fény utcai piacra. Ettől kezdve inkább apám látogatott hozzá, mint fordítva. Steinerről nem nagyon beszéltek.
