Ray Liotta karrierjéről minden elmondható, de az, hogy egyenletes lett volna, semmiképp. Több évtizedes szakmai múltját állandó hullámzás jellemezte, az egyik hónapban még Hollywood kedvence volt, a következőben már senkit sem érdekelt.
Hogy mi lehetett ennek az oka, arra a 67 évesen elhunyt színész csak hosszú idő után talált magyarázatot. Úgy gondolta, a tehetségnek valójában semmi köze ahhoz, hogy valaki sikeres lesz-e vagy sem, minden azon múlik, hogy mennyi bevételt hoz a film, amelyben játszik – ezt megélni pedig rendkívül frusztráló érzés. „Nagyszerű, ha épp sikerszériában vagy, de amikor nem, az borzasztó tud lenni” – mondta el Richard Mowe-nak egy interjúban 1997-ben, amikor a Deauville-i Amerikai Filmfesztiválon bemutatták a Copland című filmjét.
Úgy gondolta, ebben a szakmában az egyik legfontosabb dolog, hogy az ember képes legyen hatékonyan priorizálni, és eldönteni, mi az, amiért érdemes küzdenie, és mi az, amibe a legkevesebb energiát sem éri meg belefektetni. Saját bevallása szerint Liotta számára az lett volna az ideális, ha Sylvester Stallone és Robert De Niro tulajdonságait ötvözhette volna saját magában, vagyis miközben élvezte volna a hírnévvel járó csillogást, egyúttal képes lett volna a karrierjét érintő komoly döntések meghozatalára. „Szinte lépésről lépésre kell megtervezned a karrieredet, és a lehető legjobb döntéseket meghoznod az adott pillanatban.” És noha tisztában volt vele, hogy ez a helyes út, sokszor egészen máshogy alakultak a dolgok.
Ray Liotta 1954. december 18-án született Newarkban, New Jersey-ben, Alfred és Mary Liotta fogadták örökbe. A Miami Egyetemen tanult színészetet, 1978-ban végzett, majd visszaköltözött New Yorkba, hogy belevesse magát a szakmába. Kezdetben leginkább reklámokban szerepelt, amire nem volt büszke sosem, sőt, kifejezetten szégyenkezve emlékezett vissza arra az időszakra, amikor az ’50-es évek szerelmes dalait reklámozta egy K-Tel hirdetésben. (A K-Tel népszerű vállalat volt a ’70-es és ’80-as években. Főleg azzal foglalkoztak, hogy egy-egy időszak legnépszerűbb dalait összegyűjtötték, csináltak belőle egy válogatásalbumot, és eladták olcsóbban, mint amennyibe az eredeti lemezek kerültek). Majd valami történt, és szerepet kapott az Another World című, főműsoridős szappanoperában, amelyben két évig dolgozott.
Aztán jött a nagy semmi, félő volt, hogy Liotta karrierje még azelőtt romba dől, hogy igazán elkezdődhetett volna. Melanie Griffith a jó barátnője volt, és kihúzta a színészt az aktuális hullámvölgyből azzal, hogy szerepet intézett neki a Valami vadság című filmben, amelyben a színésznő őrült exférjét kellett alakítania. A szakma ekkor figyelt fel rá igazán, alakításáért meg is kapta élete első (és egyetlen) Golden Globe-jelölését, mint legjobb férfi mellékszereplő. Élvezte a sikert, mégis tartott attól, ezután egy életre beleragad a pszichopata gonosztevő karakterbe, ezért próbált más típusú szerepeket is elvállalni. A következő a Dominick And Eugene volt, amelyben egy orvostanhallgatót játszott, akinek ikertestvére mentális problémákkal küzdött, majd eljátszotta Shoeless Joe Jackson szellemét a Baseball álmok című filmben Kevin Costner mellett, amiért szintén jó kritikákat kapott.
Ezek a filmek mind hozzájárultak Liotta egyre erősödő hírnevéhez, de akkor robbant be igazán, amikor megkapta Henry Hill szerepét Martin Scorsese Nagymenők című filmjében. Liotta főszerepet játszhatott Robert De Niro, Joe Pesci, Lorraine Bracco és Paul Sorvino mellett, és annyira jól csinálta, hogy a film az 1990-es év egyik legemlékezetesebb alkotása lett. Liotta egyébként Harvey Dent szerepét utasította vissza a Batmanben, csak hogy szerepelhessen Scorsese filmjében.
Várható volt, hogy ezután el fogják árasztani szerepekkel, a ’90-es években 15 filmben játszott, ugyanakkor a legtöbb a közelébe sem jött a Nagymenők sikerének: játszott megveszekedett pszichopatát az Őrjítő vágyban, börtönharcot vívó ex-tengerészt a Menekülés Absolomból című filmben, játszott a Felejthetetlenben (ami az is volt) és a nagy költségvetésű Légörvényben, ami szintén csalódást okozott. Liottának égető szüksége lett egy olyan szerepre, amivel ki tudott mászni a gödörből, és szerencsére ekkor jött a Copland.
Az 1997-es filmben Liotta egy alkohol- és drogpromlémákkal küzdő rendőrtisztet alakított, amit nagyon élvezett. „Szeretek olyan embereket játszani, akiknek sok oldala van. Ha éppen sorozatgyilkosról van szó, akkor annyi értelmet és empátiát akarok belevinni, amennyit csak lehet, ahelyett hogy egyszerűen csak szörnyetegként ábrázolnám” – mondta róla. Érdekesség, hogy eredetileg az elhízott, öregedő seriff szerepére pályázott, amelyet végül Sylvester Stallonéra osztottak, aki meg Liotta karakterét akarta eljátszani kezdetben. A színész mindig is az olyan szerepeket kedvelte, amelyek elég mélyek és összetettek ahhoz, hogy kihívásként tekinthessen rájuk. Remekelt, amikor háborgó lelkű, zavarodott hősöket kellett megformálnia, ez egy időben a védjegyévé is vált, és jobban is szerette, mint amikor agresszív, dühös szerepeket osztottak rá.
A Coplandben minden vágya teljesült, „a legjobb, ami történhetett velem” – mondta róla akkoriban. Imádta a szerepet, de még azt is, hogy fel kellett szednie hozzá pár kilót: egy időben azzal poénkodott, hogy nagyon élvezi a kínai kaja és az extra pohár bor nyújtotta szabadságot. A súlygyarapodással egyébként Gary Figgis önpusztító jellemét akarta érzékeltetni, és hogy milyen, amikor valaki kicsit sem törődik magával. Teljesen természetes dolog, hogy külsőleg is adaptálódni akart a karakterhez, a bajok inkább később kezdődtek, amikor Liotta, mondjuk úgy, szerepben maradt a film után is. Legalábbis testileg mindenképp. Első felesége, Michelle Johnson nehezményezte ezt, és azt mondta, most már nem lehet kifogás, hogy mindent a művészetért tesz, úgyhogy tessék lefogyni azonnal. Liotta bevallotta, hogy ez azért nem ment olyan könnyen, dacára annak, hogy a teste hozzá volt szokva a rendszeres edzéshez.
És bár a Copland után kipróbálta magát egy rakás más szerepben, vígjátékokban, romantikus filmekben játszott, de még a Vészhelyzetben is vendégszerepelt, Liottát mindig is a rosszfiú szerepeivel azonosították leginkább, amit ő maga nehezen értett meg, de elfogadta, és belátta: végülis mindig az ördögnek vannak a legjobb szövegei.
A Copland című filmet megtekintheti nálunk a FILM4-en, ma este 8 órakor.
