Valószínűleg nem mondunk nagy újdonságot azzal, hogy a színészeknek, főként Hollywoodban sokszor egészen vad elvárásoknak kell megfelelniük, és rengeteg áldozatot kénytelenek hozni, ha igazán emlékezeteset akarnak nyújtani egy szerepükben. Van, hogy a testük szorul teljes átalakulásra egy film kedvéért, és lesznek rövid időn belük izmosból satnyák, satnyából megtermettek, megtermettből átlagosak, néha napi 6 órát ülnek a sminkszobában, vagy hetente kell váltogatniuk a hajszínüket, és ami még fárasztóbb: a fél életüket repülőgépeken, utazással kell tölteniük, amennyiben a forgatás helyszíne ezt megköveteli. És arról még nem is beszéltünk, hogy egy szerep mennyi felkészülést igényel, hogy micsoda utánajárás és információszerzés szükséges ahhoz, hogy egy színész teljes valójában átlényegüljön a karakterévé, hogy megismerje és megértse annak háttértörténetét, igazodjon hozzá, és hitelesen ábrázolja, amit a forgatókönyv, a rendező és úgy általában a végeredmény megkíván.
Kevesebb szó esik azokról a teljesítményekről, amelyek szinte észrevétlenül, a néző számára csak mellékes apróságként épülnek be egy karakter személyiségébe, és ha nem lennének, talán észre sem vennénk őket – pedig nagyon is feltűnőek, pláne, ha rosszul alkalmazzák őket. Ilyen például az akcentus, amelynek, amellett, hogy elképesztő módon képes gazdagítani egy film hitelességét, valójában hatalmas szerepe van egy karakter megformálásában, viszont amennyit javít, annyit ronthat is az összhatáson. Egy rossz akcentus egy híres színész szájából simán alááshatja a karakter hitelességét, sőt, torzíthatja az egész történetfolyamot, ráadásul elég nevetségesnek is hat.
Most képzeljünk el egy történelmi drámát, amely a XIX. századi Londonban játszódik, és a főszereplő folyamatosan váltogatja az amerikai rapperek, az angol királyi család, az ausztrál halászok és valami meghatározhatatlan ír nyelvjárás keverékét. Vagy gondoljunk egy akciófilmre egy kémmel, akinek orosz akcentusa van ugyan, de valahogy a végére mégis több kelet-európai nyelv összemosott halandzsája lesz belőle. Még annak is zavarja a fülét az ilyesmi, aki nem beszél idegen nyelveket, hiszen olyan ez, mint egy oda nem illő zene, egy váratlan dobszóló a Lacrimosa közepén, vagy amikor magyarra szinkronizált filmekben kínai akcentussal süketel egy japán jakuzavezető.
Lehet, hogy furán hangzik, az akcentus elsajátítása valójában művészet, és olykor még a nagy színészeknek is beletörik a bicskája. Emlékezetesen kínos eredményt hozott például Dick Van Dyke hírhedten egyenetlen Cockney-i akcentusa a Mary Poppins-ban vagy Kevin Costner brit akcentusa a Robin Hood, a tolvajok fejedelme című filmben. A nyelvi hitelesség hiánya márpedig könnyedén elvonhatja a figyelmet a történet lényegéről, majdnem így járt Johnny Depp is a túlzott skót akcentusával A halál árában vagy Tom Cruise a kérdéses ír akcentusával a Túl az Operencián című filmben. Noha ezek a filmek érdekes történeteket mondtak el, a fájdalmas akcentusok mégis arra késztették a nézőket, hogy megkérdőjelezzék a casting sikerességét, és úgy érezzék, noha remek volt a film, de valami, valahogy mégsem stimmelt igazán.
Pontosan az ilyen kellemetlen élmények elkerülése érdekében alkalmaznak akcentustanárokat (igen, tényleg vannak ilyenek!), akik segítenek elsajátítani a színészeknek a karaktereik személyiségét meghatározó akcentusokat és dialektusokat. Nagyon fontos feladat ez, és nem csak azért, hogy a színész ne égesse le magát, hanem azért is, mert ezzel valószerűbb a karakterük, hitelesebbek lesznek, és könnyebb hozzájuk nézőként is kapcsolódni. Felmerült például valaha bárkiben is, hogy a Bridget Jones-t megformáló Renée Zellweger valójában nem angol, hanem Texasban született amerikai? Vagy volt, aki nem ájult el attól, hogy Meryl Streep megtanult németül lengyel akcentussal beszélni a Sophie választása című filmhez?
Na ugye. Ennek fényében pláne érthető, milyen rémes, amikor egy színész nem tudja hihetően visszaadni az elvárt beszédmódot, ilyenkor ugyanis az illúzió megtörhet, és egyetlen pillanat alatt tűnhet el a karakter hitelessége. Ahogyan a jelmezektől és a díszlettől jobb nézni a filmet, a zene és az eltalált akcentusok ugyancsak építik a világot – az el nem találtak pedig rombolják.
Másrészt az se mindegy, és ez ráadásul nagyon vékony jég, hogy mennyire sikerül egy akcentust úgy ábrázolni, hogy a színész ne csináljon vele hülyét bizonyos kultúrából mondjuk azzal, hogy olyan sztereotípiákat erősít vele, amelyek látszólag minden tiszteletet nélkülöznek.
De akkor mit csinálnak pontosan az akcentustanárok? Egyrészt baromira értenek a fonetikához, az intonációhoz és a helyi beszédmintákhoz, másrészt a tudásukat képesek átadni: nemcsak a pontos kiejtést tanítják meg, hanem abban is segítenek, hogy a színészek megértsék az akcentus mögötti kulturális hátteret, az érzelmi árnyalatokat. Pontosan ezen a folyamaton ment keresztül Eddie Redmayne is, akinek a Sárga zsebkendő című filmhez kellett angolként amerikai akcentust elsajátítania.
„Évekkel ezelőtt dolgoztam egy kedves emberrel, Michael Busterrel a Sárga zsebkendő című filmben. Ő Los Angelesben dolgozik akcentustanárként […], hozzá fordultam segítségért. Nem vagyok tehetséges az akcentusok terén. Vannak, akik könnyedén beleugranak különböző akcentusokba, de sajnos én nem vagyok ilyen színész. Számomra ez rengeteg munkát jelent, de szeretem csinálni. Amikor a folyamatról beszélünk, az egy elvont dolog, de ha akcentusa van a karakterednek, az valami kézzelfogható, amivel kezdhetsz valamit. Olyan ez nekem, mint a zene tanulása: hónapokkal előre el kell kezdenem, apró hangokra kell bontanom, és néha úgy érzem, sosem fogom tudni felszabadultan alkalmazni. Azért is kezdem el ilyen korán, mert amikor eljön a forgatás ideje, képesnek kell lennem improvizálni, teljesen el kell sajátítanom” – nyilatkozta a tanulási folyamatról Redmayne.
„Amikor elkezdődött a film, Michael Londonba repült, és két hetet töltöttünk az akcentusom fejlesztésével. Ebben benne volt a gyakorlás, anyagok elemzése, felvételek készítettünk a telefonommal, és beszélgettem a metrón saját magammal. Az ember gyakran úgy érzi, hogy helyesen ejti ki a szavakat, de amikor visszahallgatja, rájön, mennyire téved. […] Egy akcentustanárral dolgozni lenyűgöző élmény. Sokkal többről van szó, mint aminek látszik, hiszen meg kell érteni, honnan származik a karakter, mikor költözött hova, és milyen egyéb tényezők formálták. Érdekes döntés volt például, amikor azt hallottam, hogy Tom [Redmayne karaktere a filmben] bizonyos szavakat nagyon specifikusan ejt ki, például az “ing” végződést “ín”-nek mondja. Ez egy szokatlan akcentus, amit nagyon szerettem volna megpróbálni, de Michael finoman lebeszélt róla. Úgy gondolta, hogy az én hangom már önmagában is különleges, és ha egy ilyen körülményes akcentussal próbálkoznék, az elriaszthatná a nézőket, különösen, ha ez lenne az első amerikai akcentus, amit tőlem hallanak. Így végül egy egyszerűbb, kevésbé specifikus változatra esett a választásom.”
Ha most már kíváncsi lett az emlegetett, Sárga zsebkendő című filmre, ma 18:10-től a FILM4-en meg is nézheti!
