Varga Zoli, hanyatt vetődve, a balösszekötő helyéről, a 16-os vonaláról a hosszú felső sarokba lőtt álomgóljára esküszöm: fogalmam sem volt arról, hogy a mindenkori Fradi-kölyökcsapatok örök intézője, a galambősz hajú, voltaképpen csupaszív, de minden lében minimum három kanál intézője, Logodi Laci bácsi, miért dörrent rám az egyik vasárnap délelőtti bajnokink után, mondván: „Maga fiatalúr, 4 órakor legyen a Népstadion Vorosilov úti (akkor éppen úgy hívták a mai Stefániát) bejáratánál, pontosan szemben, a Katica presszóval.”
Tény, hogy nagyon régen volt amikor én 14 éves voltam. Abban a korban a hozzám hasonló srácok még csak azt tudták, melyik trafikban lehet a legújabb gombfocicsapatot megvásárolni, de fogalmuk sem volt arról, hol van és melyik az a Katica presszó. Mindegy, gondoltam magamban, mert annyit már tudtam, ha a Logodi Laci bácsi mondja (hatalmát az Üllői út 129-es számú telken lévő létesítményben Áts Feriéhez kéretik hasonlítani, aki a vörösingeseket vezette csatába a Pál utcaiak ellen), akkor menni kell. Talán még akkor is, ha nincsen lába az embernek, meg aztán az egy korosztállyal alattam lévő csapatban (az ’51-eseknél) kapuskodó Déri Jancsi (évekkel később a tv-ben csinált karriert, hogy aztán 41 évesen itt hagyjon bennünket, ami nekünk úgy fájt, mintha a testvérünket vesztettük volna el) is oldalba vágott, ami a mi nyelvünkön annyit jelentett: ne szólt semmit, majd később mindent elmagyarázok.
Útban hazafelé, a 4-es (de az is lehet, hogy a 6-os) villamoson aztán elmondta, hogy fel nem tudom fogni mekkora megtiszteltetés ért, ez már-már olyan, mintha a Richter vagy a Leszik helyett én rághatnám a gittet azon a héten, mert ő már évek óta a Fradiban játszik, én meg egy „gyüttment” vagyok, mégis már visz is a Laci bácsi labdát szedni délután a Fradi első csapatának a mérkőzésére. Megbeszéltük még, hogy kettőkor majd felszáll arra a villamosra, amellyel én jövök Buda felől, és kisokosit a további tudnivalókról, mert a Laci bácsinál csak egyszer lehet hibázni, és már repülsz is a „keretből”, amely (mint később kiderült) ugyanúgy tizenegy tagot számlált, mint egy igazi futballcsapat. Ketten-ketten a kapuk mögött teljesítettünk szolgálatot, további három-három társunk az oldalvonalak melletti területet osztotta fel egymás között (és mindig volt egy tartalék is, hátha valakit nem engednek el otthonról) de, hogy ez hogy történjen, természetesen azt is a Laci bácsi határozta meg.
Ám ne szaladjunk ennyire előre, előbb talán elmondanám, hogy miután fondorlatos módon kigyötörtem anyámból, hogy szerinte hol van a Népstadion környékén az a bizonyos Katica-presszó, még azt is be kellett adni valahogy, hogy a délutánt és az estét (kettős meccsen debütáltam ugyanis…) nem tölteném otthon, valahogy mentsen ki a Marischka tantinál, ahová habos kakaóra és fonott kalácsra voltunk hivatalosak, mert nekem a Logodi Laci bácsi azt mondta, hogy; és ha a Logodi Laci bácsi mond valamit, akkor kézcsókom a Marischka tantinak, de sajnos nem tudok megjelenni a szalonjában. A végén minden jól alakult, anyám (futballista, majd edzőfeleség lévén) pontosan tudta mit kapna apámtól, ha az megtudná, hogy labdaszedés helyett haboskakaózni vitt a Svábhegyen lakó Marischka tantihoz, így aztán adott némi pénzt (mindig adott, hogy legyen nálam, hogy soha bajba, kellemetlen helyzetbe ne kerüljek), lelkemre kötötte, hogy vigyázzak nagyon magamra és hétre feltétlenül legyek otthon.
Nem kezdtem különösebb magyarázatba, hogy ha a Népstadionban kettős meccset játszanak és az első 4-kor kezdődik, akkor a másodiknak nyolc előtt nem nagyon lesz vége.
De, hogy majd később ne hívja végig az összes mentőállomást, kórházat, és rendőrséget, egy papírlapot azért az éjjeliszekrényén hagyta, ezzel a felirattal: „Anya! Kettős meccs!” Nem húzom tovább a kezdeteket, mert attól a naptól kezdve vagy két és fél éven át olyan mesevilágba kerültem, amilyet futballszerető gyerek még álmában sem láthat. Gyorsan kiderült, hogy miután az új (azóta már lebontott…) Fradi-pályát éppen építik, és Alberték a Népstadionban játsszák a hazai meccseiket, a program résztvevői közül pedig az FTC-nek van a legnagyobb múltja, rangja és nem utolsósorban közönsége, a klub kötelessége a labdaszedő-szolgálatról is gondoskodni, ennek feje pedig nem más, mint a hétköznapokon amúgy a zöld-fehérek kölyök – és ificsapatainál intézősködő, civil foglalkozását tekintve amúgy cukrász, Logodi Laci bácsi.
Kezdődött minden azzal, hogy az öreg dörzsölt volt abból a szempontból, hogy a Lakat név már akkor nagyon sokat mondott neki mielőtt apám a Fradihoz került vezetőedzőnek (1967 január), az öreg cukrász azonban, soha sem lehet tudni alapon, már velem nagyon jóba akart lenni. Túl azon, hogy a 11-es labdaszedői keretbe való bekerülésért körülbelül ötven játékostársam állt sorban, engem azonnal a „kezdőbe” tett, a helyemet pedig úgy jelülte ki, mintha az Operaház proszcénium-páholyából nézhettem volna, Georges Bizet Carmenjét. Akkoriban, amikor történetem játszódik ez persze nagyobb büntetés lett volna, mint egy látogatás a Marischka tantinál, de az őrhelyem valóban parádés volt. Ha valaki a mostani Puskás-stadionban akar elképzelni engem úgy 1964 közepe és 1966 vége között, akkor arra a kapura gondoljon, ahova Fiola Attila azt a bravúros gólját rúgta a franciáknak, de ne a jobb kapufa és a szögletzászló, hanem a bal és a szögletzászló közé.
Biztosan sokan emlékeznek még, amikor Várhidi Péter kapitánysága alatt a Népstadionban egyszer tönkrevertük az olaszokat és Gera Zoli bolondot csinált a későbbi aranylabdás Cannavaróból, no, ott ültem, hasaltam, feküdtem két és fél éven át minden valamire való meccsen. Szedtem én ott labdát Budapest-Vidék válogatott edzőmeccsen éppen úgy, mint mondjuk egy maximum 20 000 néző előtt lejátszott Csepel-MTK-n, hiszen a kék-fehérek akkoriban még benne voltak abban a bűvös körben (Ferencváros, Újpest, Bp. Honvéd, Vasas, MTK), amelyek a kettős rangadókon az előmeccset játszották, hiszen a „nagy meccs” az kilencven kilenc százalékban a Ferencváros részvételével zajlott. Egészen más világot éltünk akkoriban (minden szempontból, de futballban különösen), nem volt az a drákói szigor a meccseken, mint manapság, labdaszedőként én például úgy néztem végig a meccseket, hogy az oldalamon fekve, fejemet a karommal feltámasztva bámultam a történteket, majd, amikor a16-oson belüli veszély elmúlt a kapusokkal még azt is megtárgyaltuk, hogy mikorra várják az első gyereküket, hova járnak esténként egy kicsit belenézni az éjszakába, mit szólnak Marilyn Monroe idomaihoz és sorolhatnám napestig, ha csak nem jött a következő támadás.
Életem egyik nagy veszteségének tartom, hogy a Ferencváros-Manchester United VVK-meccsen esett, máig emlegetett Karába-féle bombagól nem az „én” kapumban, hanem a Keleti-pályaudvar felőliben ért hálót; hogy Alberték összehasonlíthatatlanul több gólt rúgtak oda, mint ide. Azt viszont életem nagy élményeként tartom számon, amikor a Győri Vasas ETO-Benfica BEK-meccsen (nem tévedés, a Győr akkor a portugálok ellen a BEK-döntőbe jutásért játszott, de miután a pályáját, amely a Wilhelm Pick Vagon –és Gépgyár területén belül terült el, már akkor alkalmatlannak találta az UEFA BEK-mérkőzések lejátszására, az ETO vezetői (a győriek nagy bánatára) a Népstadionban voltak kénytelenek megrendezni a klub történetének azóta is legnagyobb horderejű találkozóját) az égig érő középcsatár Torres úgy csapott össze az ETO kapusával, hogy utóbbinak fején felrepedt a bőr, és minden jel arra mutatott, nem tudja folytatni a játékot, egy nagy jelenet főszereplőjévé léptem elő.
Tóth Laci, jelezvén, hogy számára a meccs véget ért, már le is húzta magáról a mezt, de miután abban a pillanatban csak portugál játékosok voltak körülötte, jobb híján a kezembe nyomta. A mai napi érzem a tenyeremen a fekete, 1-es számú mez izzadtságát (akkor még normális világot éltünk, a kapusok feketében és egyes számmal a hátukon védtek, a mai divatokra engedelmükkel inkább nem térnék most ki…), és azt a mindent elsöprő büszkeséget, hogy egy majdnem telt házas Népstadion tömege előtt én fogom a kezembe a magyar csapat kapusának a mezét. Az ETO számára jól, számomra kevésbé sikeres zárult a jelenet, hiszen az időközben a helyszínre érkező, jobbfedezet, Palotai Karcsi már le is húzta magáról a fehér mezt és félig rajta volt a fekete, hogy beáll védeni, de aztán Tóth jelezte, mégis megpróbálja, így az előadás az eredeti összeállításban folytatódott: Tóth védett, Palotai szervezte a játékot és én meg labdát szedtem.
Az sem volt akármi, amikor (ugyanezen a meccsen) szögletrúgáshoz állítottam le a labdát egy portugál csatár elé, akit történetesen Eusebiónak hívtak, és akkoriban a világ legjobb támadói között emlegettek.
Mértani pontossággal helyeztem be a labdát abba a félkörbe, ahol a helye a szögletrúgásnál ki van jelölve, de Eusebiónak ez valamiért nem tetszett és néhány centivel ugyan, de beljebb rakta a kapu felé, túl a vonalon. Több sem kellett nekem, ezt látva, miközben a remek portugál néhány lépést hátrafelé tett azért, hogy lendületet vegyen az íveléshez, gyorsan odaugrottam és visszatettem a labdát a rendes helyére. Becsületére legyen mondva, jót nevezett az akciómon és még a fejemet is megsimogatta. Pontosan ötszáz oldalnyira rúgna az a könyv, amelyben valamennyi, csak labdaszedésről szóló emlékemet felidézném, de itt és most, végezetül csak annyit:, 1965.június 9-én, amikor a földkerekség egyik legnagyobb zenésze, bizonyos Louis Armstrong a Népstadionban százezer ember előtt énekelte és trombitálta, hogy: „Helló, Dolly”, volt tizenvalahány kisrác, aki szomorúságában legszívesebben világgá ment volna.
A Fradi akkor már túl volt egy 3:2-es vereségen a Manchester United ellen a VVK-ban, június 6-án viszont (1:0) megnyerte a visszavágót a Népstadionban Bobby Charltonék ellen. Az akkori szabályok szerint nem volt sem hosszabbítás, sem 11-es rúgások, harmadik meccsen dőlt el a továbbjutás sorsa. Ezt a harmadik meccset (megjegyzem: az angoloknak is sokkal jobb lett volna), akár már másnap, akár egy hét múlva nyugodtan le lehetett volna játszani. De erről szó sem lehetett, hiszen ugyan az isteni Satchmo csak június 9-én lépett fel a Népstadionban, ahhoz pedig színpadot kellett építeni, környezetet alakítani, szóval szó sem lehetett arról, hogy egy világhírű zenész fellépése előtt egy nappal zseniális futballisták „tegyék tönkre” a szent gyepet. Népstadionbeli rendezvény lévén a labdaszedőket (egy jazz-koncertre…) természetesen a Ferencváros adta, és mi a magunk kijelölt helyén silbakolva hallgattunk egy félistent trombitálni, miközben nagyon haragudtunk rá.
Mert, mit keres egy trombitás a Népstadionban, amikor ott akkor akár a Flóriék is játszhatnának az isteni MU-val? Kész szerencse, hogy a harmadik meccset (június 16-án) azért lejátszották. A Fradi nyert 2:1-re.
