Kevés magyar játékos mondhatja el magáról, hogy topligában küzdhet bajnoki címért, Schäfer András igen. Az Union Berlin fiatal középpályása januárban tért vissza közel három hónapos sérüléséből, és noha rövid időre ismét kidőlt, hamarosan már újra kulcsemberként segítheti a Bundesliga második helyezettjét. Schäferrel Berlinben találkoztunk, aki elárulta, hogyan kezdett el focizni, milyen úton jutott el Szombathelyről Németországba, és mit gondol arról a közhelyről, miszerint a magyar játékosok nem tudnak beilleszkedni az olasz futballközegbe.
Tavaly november elején sérültél meg, decemberben már edzésbe álltál, második januári meccseteken Brémában pedig már csereként pályára is léphettél. Amikor két hónapja megtudtad, hogy műteni kell a bokádat, számítottál ilyen gyors visszatérésre?
Az volt a tervem, hogy az első meccsre visszatérjek – kicsit naivan, persze, időben sehogy nem jött volna ki. Nagyjából három hónap, ami reális egy hasonló sérülésnél, az hogy két és fél hónap alatt sikerült visszatérjek, szinte hihetetlen. Eredetileg úgy volt, hogy az év első három meccsén még nem leszek, de az edzések nagyon jól mentek, látták, hogy belemegyek mindenbe, felesleges lett volna ennyit kihagyni.
Mennyire élted meg nehezen ezt az időszakot? Egyfelől – ha mondhatunk ilyet –, a szünet miatt nem a legrosszabbkor jött a sérülés, de közelítsük meg a kérdést máshonnan. Nem tartottál tőle, hogy nehezebb lesz visszakerülni a kezdőbe, ha nem végezhetsz érdemi munkát az alapozás alatt?
Próbáltam a pozitív dolgokba kapaszkodni, például abba, hogy ez a lehető legjobbkor történt meg. Négy mérkőzést hagytam ki, ha ez most történne, lehet húszra nyúlna el. Nyilván, amikor sérült az ember, nehéz ezekbe az apróságokba kapaszkodni, de a családommal és a haverokkal lehettem, a rehabilitáció egy részét otthon végeztem, illetve a klubnál is mindenki segített, például elvittek sérülten is az edzőtáborba – ezek egytől egyig sokat segítettek abban, hogy gyorsan visszatérhessek. Én is jó munkát végeztem, sokat edzettem, és még ha ki is hagytam az alapozást, már jó erőállapotban vagyok.
Szombathelyen születtél, ott is kezdtél el focizni. Emlékszel még hogyan és mikor vágtál bele a labdarúgásba?
A testvérem a szombathelyi Falcóban kosarazott, ami a magyar bajnokság egyik domináns csapata. Nyilván az egész család kosárlabda-szurkoló volt. A szüleim nem is nagyon szerették a focistákat, megvolt bennük a fociról kialakult negatív előítélet. Először én is kosarazni kezdtem, de az edzések túl monotonak voltak, így amikor az ovistársaim mondták, hogy menjek focizni, úgy lett. Azokat az edzéseket már kezdettől fogva nagyon élveztem.
Mikor érezted azt, hogy profi labdarúgó válhat belőled?
Érdekes kérdés. Gyerekkorában az ember még nem igazán gondol erre, és én sem úgy tekintettem a sportra, hogy azt nekem mindenáron űznöm kell. Persze mindent megtettem azért, hogy azt csináljam, amit szeretek, és egy idő után kialakult a jövőképem. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy belőlem igencsak profi labdarúgó lesz, amikor felkerültem az MTK első csapatához. Onnantól sokkal kevesebb energiám maradt a tanulásra, és a tulajdonképpen a labdarúgást választottam életcélnak.
Nem te vagy az egyetlen szombathelyi nevelés, aki válogatottságig vitte. Király Gábor, Halmosi Péter neve mindenkinek ismerősen csenghet, de említhetnénk akár Kovács Istvánt vagy Ugrai Rolandot is. Mit gondolsz, mitől ennyire sikeres a helyi utánpótlásképzés? Ki tudnál emelni név szerint szombathelyi szakembereket?
Nehéz, mert én az akadémiát már az MTK-nál kezdtem, de nyilván Szombathely is nagyon segített. Pont nemrég volt itt Berlinben egy volt edzőm – aki jelenleg videóelemző a Haladásnál –, szakmai túrára jött – beszélgetni a helyi edzőkkel, videóelemzőkkel. Őt, Bánfalvi Zsoltot mindenképpen ki tudnám emelni, illetve Bánfalvi Attilát és Németh Szabolcsot, de rajtuk kívül is nagyon sok remek szakember van még Szombathelyen. Csakúgy, mint az MTK-nál, nem tartanám fairnek, ha őket nem emelném ki.
Az MTK akadémiája után bemutatkozhattál a felnőttek között is. Az első szezonjaidban többnyire szélsőként vagy támadóként számoltak veled. Hogyan kerültél egy sorral hátrébb, a középpályára?
Az U19-nél, ahol a felnőtteket később irányító Tamási Zsolt volt a vezetőedzőnk, többször belső védőt játszottam, de voltam csatár, ritkán pedig középpályás is. Azért hamar egyértelművé vált, hogy ez utóbbi az igazi posztom, azonban az NB1-ben és az NB2-ben többnyire bal- vagy jobbszélső voltam. A magyarázata egyszerű: a középpályán ott volt Kanta József, Vass Ádám meg Bognár István. Egyiküknek van 100 gólja és 100 gólpassza az élvonalban, a másik 18 évesen már a Bresciában játszhatott, a harmadik meg az egyik legjobb barátom, szintén számtalan góllal és gólpasszal, szóval nem vettem zokon, hogy a szélen kell játszanom.
Az MTK-ból kimentél Olaszországba, de itt még csak a Primavera-csapatoknál léptél pályára. Mi volt a legnagyobb tanulsága ennek az időszaknak?
Nagyon örülök, hogy átéltem, még úgy is, ha akkor nem volt kellemes élmény. Mentálisan nagyon sokat fejlődtem, azóta jelentősen könnyebben kezelem a kisebb kudarcokat. Nagyszerű színvonal és kiváló társak mellett edzettem, láttam, hogy ők hogyan csinálják, hogyan készülnek a mérkőzésekre – egyértelműen hasznos volt számomra a “rosszat” megtapasztalni.
Mit gondolsz, az csak közhely, hogy a magyar játékosok nehezen tudnak beilleszkedni az olasz futballközegbe, vagy te is érezted a saját bőrödön ennek valóságalapját?
Szerintem ez abszolút rossz közhely. Mindenhol más koncepcióba csöppen az ember. Nem kifogást keresve, de nézzünk meg engem: kiesés ellen menekülő csapathoz kerültem, a középpályán több válogatott játékos szerepelt, így az első félévben szinte semmi esélyem sem volt bemutatkozni, nemhogy folyamatosan játszani. Ellenben, ha Szoboszlai Dominik kimenne egy élcsapathoz, biztos vagyok benne, hogy egyből játszana. Ez mindig függ a körítéstől, az adott szituációtól, Vass Ádám 18 évesen már a Bresciában szerepelt, Balogh Botond most a Parmában játszik. Ez olyan, hogy kikerülsz, a posztodon még vannak öten-hatan, akik ugyanúgy be akarnak kerülni a kezdőbe, de nem mindenkinek jön össze 18-19 évesen. Személy szerint ezért sem szeretem azt a kitételt, hogy Olaszország egy játékostemető a magyaroknak, találunk elegendő ellenpéldát is.
El tudod képzelni, hogy egy napon visszatérj Olaszországba?
El tudom képzelni, mert nagyon szerettem ott élni. Ugyanakkor, most nagyon boldog vagyok Berlinben.
A Genoa és a Chievo Verona után Dunaszerdahely következett a karrieredben, ahonnan két év után álltál tovább az Unionhoz. Voltak még más ajánlataid is? Mi döntött a berliniek mellett?
Voltak még ajánlataim, a Bundesligából több is, de az fogott meg az Unionnal kapcsolatban, hogy a berliniek már a nyári Európa-bajnokság után is le akartak igazolni. Akkor a két klub, az Union és a DAC nem tudott megegyezni, de nem bántam meg, hogy maradnom kellett, mert jót tett nekem az a félév Dunaszerdahelyen. Ráadásul hat-hét válogatottsággal többel érkeztem ide, szerintem ez is sokat számít. Az Union pedig ugyanúgy akart télen is, mint előtte nyáron. Szimpatikus volt, amit felvázoltak, kijöttem ide, megmutattak mindent, megnéztem a meccseiket, az első pillanattól éreztem, hogy ez egy varázslatos környezet. A szurkolók és a játékosok kapcsolata remek, és még a játékstílusom is illett a csapatba, minden passzolt szerintem.
Ez a családias légkör az Unionnál mennyire mutatkozik meg a pályán kívül?
Nem mondom, hogy civilben nagyon sokat járnánk össze, az edzőközpontban eleve rengeteg időt töltünk együtt. Nem meglepő, hogy hét-nyolc óra edzés után nem akarunk elmenni még csak kávézni sem. Ettől függetlenül azért előfordul, hogy elnézünk egy étterembe vagy egy kávézóba, de elsősorban ez egy munkakapcsolat, szinte éjjel-nappal együtt vagyunk a foci miatt. Viszont ennyire szoros köteléket, ilyen légkört nagyon ritkán tapasztaltam, hogy mindenki teljesen egy irányba tart, talán csak az első MTK-s évemben volt hasonlóban részem – ennek köszönhető, hogy gyorsan be tudtam illeszkedni.
Mitől tartod jó edzőnek Urs Fichernek, miben fejlődtél a legtöbbet a kezei alatt?
Kiválóan kezeli a csapatot, tudja, mik az erősségeink, min kell javítani. Mindenkitől a maximumot várja, és hogy az utasításokat az elsőtől az utolsóig betartsa. Nála is sokat fejlődtem mentálisan és fizikálisan, és hiába volt ezelőtt is jó a futómennyiségem, az itteni magas intenzitású edzések miatt még többet javultam. Taktikailag is nagyon sokat fejlődtem, meg kellett szokjak egy teljesen új rendszert, de Fischer sokat segített abban, hogy ez minél gyorsabban menjen.
Arról, hogy milyen érzés a Bayern első számú kihívójának lenni, vagy mit gondol a válogatott játékos arról, fog-e edzőként dolgozni pályafutása végeztével, esetleg tartja-e a kapcsolatot Dárdai Pállal Berlinben – minden kiderül az interjú második részéből,
