Kevés magyar játékos mondhatja el magáról, hogy topligában küzdhet bajnoki címért, Schäfer András igen. Az Union Berlin fiatal középpályása januárban tért vissza közel három hónapos sérüléséből, és noha rövid időre ismét kidőlt, hamarosan már újra kulcsemberként segítheti a Bundesliga második helyezettjét. Interjúnk második részében Schäfer többek között arról mesél, megbeszéli-e Dárdai Pállal a fővárosi futballhelyzetet, reális lehet-e, hogy egy magyar játékosért 100 millió eurót fizessenek, és hogy szerinte minek köszönhetőek a válogatott közelmúltbeli sikerei.
Továbbra is a Bayern München egyik legfőbb kihívója vagytok a bajnoki címért, érzel emiatt nyomást, vagy ez abszolút pozitív teher?
Egy olyan csapatról beszélünk, amiről minden évben elmondják, hogy csont nélkül ki fog esni a Bundesligából. Ennek ellenére negyedik éve bizonyítjuk, hogy jobbak vagyunk, kiélvezzük ezeket az apró kis örömöket. Nyilván jó lenne nyomást gyakorolni a Bayernre, de nem az a célunk – egyelőre –, hogy a magasba emeljük a trófeát. Aztán, ha úgy alakul, és megtörténik, hát legyen, viszont nekünk továbbra is a 40 pont elérése a legfőbb célunk, mert ennyivel már majdnem biztosan bent lehet maradni a Bundesligában. Szerencsére közel járunk ehhez a célunkhoz, de újat csak akkor tűzünk ki magunk elé, ha ezt sikerült elérnünk.
Szoktál izgulni meccsek előtt?
Utoljára szerintem az első MTK-s meccsemen izgultam, inkább kezdés előtt is minél többet beszélgetek a csapattársaimmal. Persze próbálok koncentrált maradni, de szükségtelen ráizgulni, azzal csak rontanék a helyzeten.
Nemrég volt a Hertha elleni városi rangadótok, előfordul ilyenkor, hogy megbeszéled a kék-fehérek egykori játékosedzőjével, Dárdai Pállal, mi a helyzet futballfronton Berlinben?
Király Gáborral Szombathelyen egy utcában lakunk, vele szoktam beszélgetni a két klub jelenlegi státuszáról. Dárdai Pállal személyesen még nem beszéltem, de a két nagyobb fiával többször is. Palkóval csak a válogatottban dumálunk, Márton viszont a Hertha-meccsen is ott volt ellenünk a kispadon.
Van kedvenc ellenfeled a Bundesligában?
Domival [Szoboszlai Dominik] már nagyon szívesen farkasszemet néznék. Eddig három Lipcse-meccsen játszottam, de még nem voltunk egyszerre a pályán, és sajnos kisebb sérülésem miatt ez most hétvégén sem fog összejönni. Természetesen világsztárok ellen is nagyon jó játszani, Kimmich ellen például a Bayern-meccseken, a Dortmundban ott van a középpályán Bellingham… Ilyen ellenfelekkel szemben fantasztikus érzés futballozni. Egyébként hiába kapnak ezek a nagy nevek kiemelt figyelmet, a “kiscsapatokban” is olyan játékosok vannak, akik ellen szintén baromi nehéz játszani. Például ott van a Kölnből Ellyes Skhiri, ő pont nemrég duplázott a bajnokságban.
Milyen meccset játszol szívesebben: egy topcsapattal teltház előtt, ahol nem feltétlen ti vagytok az esélyesek, vagy egy kiesőjelölt ellen, ahol többgólos győzelem is kinéz?
Mindig szeretek a nagyokkal játszani, mint a Dortmund-Bayern páros, de nem vagyunk mi olyan státuszban, hogy a tabella alapján bárki mást leírjunk. Tavaly kettőből egyszer sem tudtuk megverni a Fürthöt, idén kikaptunk a Bochumtól, óvatosnak kell legyünk azzal, kit nevezünk kiscsapatnak. Mindenesetre én szívesebben játszok nagycsapatokkal.
A Bundesliga és az Union láthatóan passzol hozzád, de mit gondolsz, melyik (top)liga illene még a játékstílusodhoz, meg magához Schäfer Andráshoz?
Először is, nagyon megbecsülöm a mostani pozíciómat, örülök neki, hogy itt játszhatok. Megmondom őszintén, a Premier League-et nagyon szeretem, ott tényleg megy a dara, kaszabolják egymást a játékosok, de egyelőre nekem még itt kell bizonyítanom, aztán egy nap lehet, hogy eljön a váltás ideje.
Volt gyerekkori kedvenc csapatod?
A Manchester United.
Van olyan játékos, akár egy példaképed, akivel szeretnél együtt játszani?
Scholesszal már nem tudok, őt mondtam volna, jelen pillanatban nincs külön tervben senki. Nyilván sok meccset nézek, sokak játéka tetszik, ilyen például Marco Verratti a Párizsból, vagy Guimaraes a Newcastle Unitedből, illetve a Bundesligában is remek középpályások vannak.
Mi a legnagyobb célod játékosként?
Úgy gondolom, ha egy világbajnokságon tudnék játszani, az több mint elég lenne. Hatalmas álom a Bajnokok Ligájában is pályára lépni, meg hát az Unionnal odaérni egy érmes helyre.
Vannak edzői ambícióid? Nem mintha a közeljövőben sor kerülne rá…
Ha ezt egy éve kérdezed, azt mondom, biztos nem, nem is akarok a focival foglalkozni, miután visszavonultam. Ugyanakkor egyre jobban kezdem érteni az edzők szemszögét, miért azt a gyakorlatot csináljuk, amit, mi értelme van pont annak, stb. Szóval kezdem azt érezni, egyszer lesz rá lehetőségem, hogy edzősködjek, talán elkezdem majd írogatni a feladatokat, feljegyezni, melyik edző mit talált ki, legyen később egy kis előnyöm, azonban jelen pillanatban még nem tudnék magamra leendő edzőként tekinteni.
Márciusban kezdődik az Európa-bajnoki selejtező. Az elmúlt hónapok sikerei után lehet elvárás a csoportgyőzelem?
Fogalmazzunk úgy, az első két hely valamelyikére érjünk oda, bár elég csalóka ez a csoport, nem lesz könnyű. Hiába gyengébb papíron mondjuk Montenegró, az idegenbeli összecsapások szenvedősek lesznek.
Bulgária, Montenegró, és Litvánia ellen vélhetően nektek kell dominálni, de Szerbia ellen működhet a Nemzetek Ligájában látott játék?
Az elmúlt két és fél évben háromszor játszottunk a szerbekkel, ebből összejött egy győzelem, egy döntetlen, és becsúszott egy vereség, a két tétmeccsen viszont nem kaptunk ki. Várhatóan ki-ki meccs lesz, és az elmúlt évek alapján nyugodtan mondhatom, hogy a hasonló stílusban focizó csapatokra rendre veszélyesek vagyunk. Szerintem a szerbek és mi vagyunk a csoport esélyesei, ők papíron erősebbek, nálunk meg a csapatösszhang remek, de mindkettőnknek a pályán kell majd bizonyítani.
Szerinted minek köszönhető, hogy az elmúlt évekhez, évtizedekhez képest ekkorát lépett előre a válogatott – legalábbis az eredményekben? Ennyit javult a játékosállomány vagy ez egyszerűen Marco Rossi kapitány taktikai zsenialitásának köszönhető?
A játékoskeretet nézve nem gondolom, hogy rosszabb lett volna a 2016-os csapat: Dzsudzsák Balázs, Szalai Ádám, Király Gábor, Juhász Roland mind óriási nevek, akiket öt év múlva simán legendákként fogunk emlegetni. Szerencsére a fiatalítás gyorsan végbement, többen szerepelnek pl. a Freiburgban, a Fenerbahcéban, valaki nemrég igazolt a Hamburgba, valakit meg az AZ Alkmaar tíz millió euróért sem enged el. Jó úton haladunk, és természetesen ebben a szövetségi kapitánynak hatalmas szerepe van. Remek brigádot rakott össze a válogatottban, figyel rá, hogy a mag állandó legyen.
A saját példádból kiindulva szerinted mi kell ahhoz, hogy valaki Magyarországról eljusson egy topligáig, és ott rendszeresen játéklehetőséget is kapjon?
Szerencsére egyre jobb a magyar futballisták megítélése, sokat segít az is, hogy a válogatottban sok fiatal kap szerepet, és ennek a nemzetközi tapasztalatnak hála a klubjaikban is előszeretettel nyúlnak hozzájuk. Ehhez a klubcsapatokban is minden erőddel hajtani kell, illetve muszáj minél gyorsabban alkalmazkodni az ottani körülményekhez. Dolgozni kell lehajtott fejjel, nem feladni – ezt a mentalitást hozzuk magunkkal a válogatottból is.
Sokaknál látjuk, hogy külföldre igazolnak, majd húsz éves korukhoz közeledve hazajönnek, és vagy eltűnnek a fociból, vagy a másodosztályban sínylődnek. Mi lehet ennek az oka? Képesség, vagy motivációbeli hiány?
Olyan akadémiákról beszélünk, mint mondjuk az Ajax, a PSV, a Benfica vagy olasz csapatok: ezek a világ legerősebb akadémiái. A világ legkülönbözőbb pontjairól szednek össze tehetségeket, azokat, akik korosztályukban a legjobbak, ezért sajnos benne van, hogy nem az egy szem magyar srác fog érvényesülni, hanem a három brazilból egy. Hiába ítéljük el azt, aki egy kudarcos külföldi túra után hazajön, mert nem gondolunk bele a helyzetébe. Az én példám is azt igazolja, hogy nincs világ vége, ha egy állomás nem sikerül, néha vissza kell lépni egyet, hogy utána előre léphess kettőt.
Januárban attól volt hangos a sportsajtó, hogy a Chelsea 70 millió euróért megvette Mudrikot a Sahtartól, de bónuszokkal még 100 millió is lehet az átigazolási díja. Mit gondolsz, fizethetnek a közeljövőben magyar játékosért is hasonlóan magas összeget?
Ha nem is 100 millióért, 50-60 millióért is lehetne, ez már magáért beszél. Igaz nem gyakori, hogy egy magyar játékost annyiért igazoljanak le, nézzük csak meg a leginkább piacképes játékosainkat: Szoboszlai Dominik, Kerkez Milos, Szalai Attila, Sallai Roland. Na, közülük szerintem még benne van, hogy az egyik elcsíp egy 50 millió körüli transzfert. Ugyanakkor előre nem lehet tudni, hogy alakul a piac, mindig az adott helyzet dönti el, mi történik. Idén például az angol klubokon kívül senki sem igazolt játékost ekkora összegekért. Nüanszokon is múlhat egy üzlet, lehet azon, hogy a klubtulajdonos nem itta meg a reggeli kávéját. Tény, abba az irányba haladunk, hogy előbb utóbb magyar játékos is érhet ennyi pénzt.
Mennyire foglalkoztat a saját piaci értéked?
Nem frissül túl gyakran, körülbelül évente, ilyenkor természetesen lecsekkolom, ennyi. Viszont szerintem nem annyira hiteles ez, én amikor idekerültem, kétmilliót értem, most öt, lehet holnap három lesz vagy tizenöt, de ettől még nem leszek jobb játékos, mint tegnap, szóval szerintem túl van ez gondolva.
Szabadidődben mennyi focimeccset nézel?
Érdekes, amikor fitt vagyok, kevesebbet, ilyenkor szabadidőmben nem is szeretek a focival foglalkozni. Ellenben, amikor sérült voltam, nagyon sok mérkőzést néztem. Sajnos – vagy a sérülésem miatt nem sajnos – a Bundesliga ezalatt szünetelt, azonban sok Premier League-et, olasz focit, meg hát a világbajnokságot is tudtam követni. A PL-t például azért is szeretem, mert nagyon jó nézni, ahogy az ottani kisebb csapatok küzdenek a nagyokkal.
Milyen másik sportágat nézel még szívesen?
Az NBA-t nézem, hallgatok a témában podcasteket, figyelem a híreket, bár a meccseket végignézni nem nagyon tudom, hiszen hajnalban vannak. A teniszt is szeretem, bár ott is sok éjszakai meccs van. Ja, még a YouTube-on is szoktam sznúkeres videókat keresgélni.
Az NBA oké, hát az NFL?
Azt még nem, de azért próbálok minél több sportágba belekóstolni.
Szoboszlai Dominik kapcsán gyakran halljuk, hogy apja egyben a mentora, neked édesapád szakmailag hozzá tudott tenni a fejlődésedhez?
Amikor kicsi voltam, nagyon sokat foglalkozott velem, a kertben hegesztett focikaput, később abban is segített, hogy a bal lábamat is jobban tudjam használni. Ha volt egy szabad délutánja, mindig kijött velem a pályára, és nyomtunk másfél-két órát. Viszont én még azon szerencsések közé tartozom, akik jártak a grundra, és betonpályákon tudtam játszani az idősebbek ellen. Király Gábor akadémiája mellett volt pont egy betonpálya, oda gyakran átsétáltam, és kint voltam sötétedésig. Hasznos volt ez az időszak. Szerintem abból jön a harciasságom, hogy mindig az idősebbek ellen fociztam.
Az mindenesetre bejárta az internetet, hogy édesapád a kezére tetováltatta az Union címerét.
Igen, ahol bemutatkozom a felnőttek között tétmeccsen, azt mindig magára varratja. Eddig az MTK, a DAC és az Union logója van rajta. Bár ő nagyon szomorú az olasz kaland miatt, én mondtam neki, hogy azt a két címert is nyugodtan magára varrathatja, utólag már egyáltalán nem negatív élményként tekintek arra az időszakra. Gondolkozik is rajta, de az ő szívéhez az MTK-DAC-Union hármas áll a legközelebb – meg persze szombathelyiként a Haladás, csak ott ugye én nem játszottam a felnőtteknél.
Tegyük fel, öt év múlva ismét beszélgetünk. Mivel lennél elégedett, milyen címerek legyenek fent akkor a karján?
Bízom benne, hogy nem kell magát agyontetováltatnia, remélem már csak egy címer kerül fel rá. Mondhatnám a Manchester Unitedet, ám nem hiszem, hogy az nekem aktuális lenne. Szeretnék minél tovább az Unionban focizni, stabil Bundesliga-játékossá válni, nekem ez a következő lépcső, igyekszem csupán egy nappal előre gondolkodni.
Ha nem olvasta volna még az interjú első részét, IDE kattintva megteheti.
