„Senki se szeret minket, de kit érdekel?”

A futball faktor – a huligánfilmek alfája és omegája

No one likes us, we don’t care. A felirat a Millwall labdarúgócsapatának híres-hírhedt stadionjában, a The Denben (kb. Odú, Barlang) rendszeresen feltűnik különböző drapériákon, a londoni csapat szurkolói pedig a 70-es évek óta éneklik Rod Stewart Sailing című slágerének dallamaira a fenti sorokat. Egy biztos: a millwalliakat tényleg szinte mindenki utálja Anglia-szerte, jelzésértékű, hogy a 2000-es évek legendás huligánfilmjeiben gyakorlatilag egytől egyig a csapat fanatikusai a negatív főszereplők.

Most induló sorozatunkban ezeket a mozikat mutatjuk be, egyben választ is keresünk a kérdésre, vajon a filmekben miért mindig a Millwall a nagy ellenség? Elsőként jöjjön a klasszikusok klasszikusa, az elbaltázott magyar fordítás áldozatául esett Futball faktor.

Mielőtt a filmre rátérnénk, előtte nézzük az annak alapjául szolgáló könyvet, ami 1997 májusában jelent meg Nagy-Britanniában: a The Football Factory egy harmincas éveiben járó, akkor még szinte ismeretlen író, John King első regénye volt. A könyv az angol futballhuligánok mindennapjait mutatta be kendőzetlen őszinteséggel, meglepően nyersen és vadul. A fanatikus szigetországi focidrukkerek rémtettei – élükön az 1985-ös Heysel-tragédiával – addigra már világszerte ismertek voltak, de az egyes karaktereket ennyire közelről, részletgazdagon, néha már – bármilyen furcsa is ezt leírni – bensőségesen bemutató történet merőben újszerű, egyben sokkoló is volt. Tegyük hozzá, egy olyan átmeneti korszakban jelent meg a könyv, amikor a stadionokból a nagy balhékat ugyan már sikerült száműzni, de a huligánmozgalom a kulisszák mögött, pontosabban a stadionon kívül ugyanúgy jelen volt, sőt!

A könyv természetesen bestseller lett, számos más nyelven, így magyarul is megjelent.

A brit mozikban aztán 2004. május 14-én mutatták be a könyv alapján készült, azonos című filmet. Egyértelmű, hogy ennek egyik legvonzóbb eleme egyrészt a zenei körítés és a „bele a közepébe” attitűd. Az izgalmas, nemcsak zenei, de egyéb rendezői megoldásokban is a legendás Blöfföt idéző elemek egyrészt az első pillanattól kezdve telepumpálják adrenalinnal a nézőt, másrészt a film első (akció)jelenete egyből megadja a film intenzív felütését.

„Nincs bennem semmi egyedi. Az unatkozó harmincas pasik közé tartozom, akik perspektíva nélkül melóznak. Akiket a hétvége, az alkalmi szex, a sör és a kokó tart életben. Meg az, hogy néha sz.rrá vernek valakit…”

Kétségkívül bámulatos bemutatkozás a film első mondataként a főszereplőtől, a Chelsea-huligán Tommy Johnsontól. A karaktert alakító Danny Dyer egyébként a „civilben” a Kékek egyik nagy londoni riválisa, a West Ham fanatikusa, így utólag biztosan kellett magyarázkodnia szurkolótársai előtt. Tény viszont, hogy az ekkor még teljesen ismeretlen színész a szerepét felesleges sallangok és allűrök nélkül, kimondottan élethűen játssza el – az elismerés pedig nem is maradt el: a filmnek köszönhetően felkérték a Football Hooligans International című dokumentumfilm-sorozat házigazdájának, melynek során a világ legforróbb hangulatú derbijeit és legvadabb drukkerhadait mutatta be.

Szóval bár Tommy a Chelsea elvakult híve, de a Futball faktorban amúgy egy deka focijelenetre se számítsunk, főhősünk és baráti köre nem a hétvégi eredményeket taglalja benne – csakis a potenciális balhék, a rivális csoportok becserkészése jelenti számukra a fő témát.

És ha már balhé, meg is érkezünk a címben taglaltakhoz: a riválisok között ugyanis a leggyűlöltebb ellenség a Millwall. Mivel az Oroszlánok többnyire a másod-, sőt időnként a harmadosztályban szerepeltek az elmúlt évtizedekben (érdekességképp: az élvonalban 1990-ben jártak utoljára), egy Chelsea-Millwall derbi létrejöttére legfeljebb valamelyik kupasorozatban van halvány esély. Mi sem természetesebb, hogy a film egyik kulcsjelenetében az FA-kupában össze is sorsolják a két csapatot, onnantól kezdve pedig elindul a rettegés: a médiában, a hatóságoknál és a kluboknál. Tommy és brigádja azonban ünnepel, mert végre eljöhet a nagy_leszámolás_ideje.

A dolog legfőbb pikantériája az, hogy a Millwall huligánvezére, a török származású Fred „hétközben” a Chelsea-bandát irányító virágkereskedő, valójában azonban keményen drogdílerkedő Billy üzleti partnere. Zavaros kapcsolatukat jól jellemzi, hogy egy alkalommal még a gyerekeik utánpótlásmeccsén is képesek összeverekedni. Itt azért van egy kis beszólás ennek az életformának és szereplőinek, amikor a játékvezető áttereli egy másik pályára a fejüket csóváló kissrácokat, mondván: „Gyertek, gyerekek, a bácsik nem felnőttek…”

A két rivális banda közti másik „kapcsolódási pontot” az eredményezi, hogy Tommy – tudtán kívül – éppen Fred cimborájának húgát szedi fel egy éjszakai buliban, és csak úgy tudnak elmenekülni a lakásából, hogy Rod, Tommy jó barátja egy krikettütővel leüti a nem várt vendégeken rajtaütő millwallit. Innentől kezdve vadásznak Tommyékra, vagyis a meccs ürügyén egyre csak szaporodnak a személyes ügyek és elintéznivalók, gyűlik a feszültség, hogy aztán a meccs napján minden ki (és be-) törjön.

Nagyon érdekes megvizsgálni, hogy kik a pozitív és a negatív figurák a filmben. Alapból nem kérdés, hogy a chelsea-s fiúkat igyekszik részletesebben bemutatni a rendező, Nick Love, ki-ki vérmérséklete szerint szimpatizálhat is akár Tommyval, Roddal, esetleg a banda szellemi vezérével, a háttérből irányító, Billynél jóval okosabb Harrisszel. Valójában azonban valamennyiükkel akadnak problémák rendesen: Tommy céltalanul éli életét, a vesztébe rohan, Rod, bár csinos barátnője is akadna, a huligánélet mellett teszi le a voksát, Harris birodalmi, szélsőjobboldali nézeteket vall, rühell minden bevándorlót, és a brigád többi tagja sem feltétlenül az a szerethető, pozitív karakter. (Tommy nagypapája, a háborús veterán Bill némileg kakukktojás józan gondolkodásával, megfontoltságával, de az ő személye csak arra elég a filmben, hogy néha görbe tükröt tartson féltett unokája elé.)

És hát a millwalliak: a film alapján őket persze csakis rühellni lehet. Az ő emberi oldaluk megismerésére esélyünk sincs, egyedül a már említett vezérszurkoló, Fred kap az átlagosnál több szerepet, de ő és társai kicsit olyanok, mint az orkok a Gyűrűk urában: gyűlölködőek, ijesztőek, rondák – és persze rosszat akarnak a Kékeknek.

Magyarán: a film sokkal realisztikusabb annál, hogy jókra és rosszakra osszuk a benne feltűnő karaktereket, mint ahogy ezt például egy átlagos amerikai moziban megtehetjük. Ebben valamelyest különbözik a szintén a Millwall-szurkolókkal való rivalizálásra fókuszáló Huligánoktól (Green Street Hooligans). Egy olyan világot igyekszik bemutatni, amely viszonylag széles körben elterjedt szomorú társadalmi jelenséget – a deklasszálódást, a nihilizmust a fiatal generációk pozitív jövőképének hiányát – bontja ki a szemünk előtt másfél órában és a maga nyersességében. Nem meglepő, hogy nemcsak Anglia-szerte váltott ki érdeklődést és részben marginális csodálatot, hanem Európában, elsősorban – hogy, hogy nem – annak keleti felén, illetve – és ez sem meglepő – Dél-Amerikában.

A könyv ugyan jóval szemléletesebb, sokkal többet tudunk meg a jelenségről, a karakterek kidolgozottsága is gazdagabb, és nem mellesleg London egy olyan arcát is megismerhetjük, amely nem feltétlenül ismert a nem ott élők számára, ettől függetlenül a Futball faktor filmként is izgalmas élményt kínál.