Balhés fiúk a börtönben: Huligánok 2.
No one likes us, we don’t care. A felirat a Millwall labdarúgócsapatának híres-hírhedt stadionjában, a The Denben rendszeresen feltűnik különböző drapériákon, a londoni csapat szurkolói pedig a 70-es évek óta éneklik Rod Stewart Sailing című slágerének dallamaira a fenti sorokat. Egy biztos: a millwalliakat tényleg szinte mindenki utálja Anglia-szerte, jelzésértékű, hogy a 2000-es évek legendás huligánfilmjeiben gyakorlatilag egytől egyig a csapat fanatikusai a negatív főszereplők.
Sorozatunkban ezeket a mozikat mutatjuk be, és továbbra is keressük a választ: vajon a filmekben miért mindig a Millwall a nagy ellenség? A harmadik részben a Huligánok második részével foglalkozunk, és már most mondjuk: ha valaki az Elijah Wood-féle Green Street-sztorihoz hasonló folytatást vár, csalódni fog…
A West Ham- és Millwall-fanatikusok közötti konfliktusokat erős emberi, érzelmi szálakkal is bemutató első részhez képest a Hooligans 2. – Stand Your Ground legfeljebb nyomokban emlékeztet a 2005-ös alkotásra. A 2009-ben bemutatott film új stáb munkája, változott a rendező, a forgatókönyvíró, a zeneszerző, sőt, a szereplők közül is csak ketten maradtak. Pontosabban „másfelen”: az első részben Dave Bjorno hivatásos pilótát alakító Ross McCall itt főszereplővé lépett elő, a harvardi kokainos fiút játszó Terrence Jay pedig ezúttal másik arcát megmutatva a filmzenéért felelt.
Ószintén szólva a film hangulata nem is igazán hozza azt, amit a Green Streetben tapasztaltunk. Az első helyszín egy kőkemény börtön, ahová Dave-et és a Green Street Elite néhány további tagját viszik az első epizód végi millwallos balhé miatt. A West Ham-drukker srácok nagyon hamar megtapasztalják, milyen durva a rács mögötti élet, annál is inkább, mert a létszámban sokkal nagyobb Chelsea-huligánhad állandó célpontjaivá válnak.
És ha ez még nem lenne elég, egy nagyobb bunyóért Dave-éket teszik felelőssé, így átszállítják őket egy még hírhedtebb börtönbe. Ott azonban cseberből vederbe kerülnek, szerencsétlenségükre a Bushwackers tagjaival, vagyis a mindenre elszánt Millwall-fanatikusokkal találják szembe magukat, akik – mily meglepő – még inkább rászállnak a GSE-re. Az már csak hab a tortán, hogy a smasszerek főnöke, a velejéig korrupt Veronica a Bushwackersszel szimpatizál, és ott tesz keresztbe a West Ham-drukkereknek, ahol csak tud.
A történet akkor vesz új fordulatot, amikor helyszűkére hivatkozva a börtönparancsnok kitalálja , hogy engedjenek szabadon néhány olyan rabot, aki nem feltétlenül jelent kirívó veszélyt a társadalomra. Az alkudozások után az a megegyezés születik Veronicával – erősen hollywoodi elem! –, hogy a GSE és a Bushwackers képviselői focimeccsen döntsék el egymás között, kik hagyhatják el a börtön falait.
A sztoriban sok csavar van, feltűnnek titokzatos orosz focihuligánok (a GSE barátaiként), tanúi lehetünk túszdrámának, sok-sok alattomosságnak és természetesen rengeteg vérnek. Nem meglepetés, hogy bár Dave-ék sem mennek a szomszédba egy-egy brutális megmozdulásért, természetesen megint a millwallosok a főgonoszok, és úgy általában igen negatív képet kapunk az angol börtönökben uralkodó állapotokról is a korrupt smasszerekkel, az igazságtalanságokkal. A film csúcspontját jelentő meccs is olyan hangulatot áraszt, mintha római gladiátorok csapnának össze egymással, szabályok nélkül vagy legalábbis azok betartását mellőzve.
Sajnos komoly színészi alakításokra se számítsunk: Ross McCall már az első részben is a szürke eminenciások közé tartozott, itt viszont ő a főhős, de ez körülbelül olyan, mintha a 2000-es évek elejének német válogatottjából kivennénk Michael Ballackot, Oliver Kahnt és Miroslav Klosét, és jobb híján Carsten Ramelow lenne az első számú vezér – nem megbántva őt, de mindenki érezheti a különbséget… Talán az ellenszenves börtönőrfőnök Veronica visszataszító karaktere (ronda, bunkó, gonosz és elvetemült is egyben) az egyik legizgalmasabb a filmben, keresve sem találhatnánk ellenszenvesebb figurát – kétségtelen, hogy Marina Sirtis jól játssza szerepét.
A Green Streettel, de még a Futball Faktorral szemben is a film erősen egydimenziós: nem találunk emberi motívumokat, érzelmi szál nem tompítja a szembenállást – itt egyszerűen két, egymást csak úgy, passzióból gyűlölő csoport durvaságait láthatjuk a vásznon. Persze ez a gyűlölet két futballklub imádatán, illetve egymással szembeni gyűlöletén alapszik, de hogy a film sem a West Ham United, sem a Millwall mint sportvállalkozás számára nem jó reklám, abban biztosak lehetünk, arról nem is beszélve, hogy a közvélemény nagy része által táplált elítélő hozzáállás sem változik meg.
Míg a Green Street, bár kapott negatív kritikákat is, szélesebb körben is sikert tudott aratni, sőt, díjakat is nyert, a Huligánok 2-re egyértelműen a totális bukás a megfelelő kifejezés – minden szempontból. Ebben például olyan kínos bakik is szerepet játszanak, minthogy a történet Angliában játszódik, de abszolút „amerikai” hangulatban, a rabok ugyanis csak az Egyesült Államokban viselnek narancssárga egyenruhát, Nagy-Britanniában nem. A hiteltelenséget erősíti néhány, a filmben szereplő amerikai színész erőltetett, de átlátszó brit akcentusa is, amit ugyancsak nem nehéz kiszúrni.
Hogy ezek után mégis miért tudnánk ajánlani ezt a mozit? Egyszerűen azért, mert még mindig úgy érezzük, ennek a misztikus világnak a filmirodalma meglehetősen szegényes, így minden alkalmat meg kell ragadni, hogy átélhessük az élményt, hogy lássuk, milyen ez a világ belülről. Bár a Huligánok 2. valóban több sebből vérzik, mégis kellő adrenalinmennyiséggel lát el bennünket, és persze szokás szerint eléri a célját: jól megutáljuk (újra) a millwallosokat…és aztán alig várjuk, hogy legközelebb is ők legyenek a rosszak közt is a legrosszabbak…
HULIGÁNOK 2. (HOOLIGANS 2 – STAND YOUR GROUND)
Bemutatás éve: 2009
Írta: T. Jay O’Brien
Rendezte: Jesse V. Johnson
A főbb szerepekben: Ross McCall, Suzanne May, Vernon Wells, Graham McTavish, Marina Sirtis
Zene: Terence Jay
Hossz: 94 perc
