Őszinte és szomorú, de gyakorlatias gondolatmenetet osztott meg Shannen Doherty a podcastja közönségével. A színésznő, akinek negyedik stádiumban lévő mellrákja van, arról beszélt, hogy élete végére gondolva nem szeretne felesleges gondot hagyni az édesanyjára, ezért igyekszik kiselejtezni a holmijait, hogy a halála után ne maradjanak bútorokkal és más személyes tárgyakkal teli raktárhelyiségek.
„A prioritásom jelenleg az édesanyám. Tudom, milyen nehéz lesz neki, ha előtte halok meg. És mivel ez annyira nehéz lesz neki, azt szeretném, ha más dolgok egyszerűbbek lennének. Nem akarom, hogy itt legyen neki egy csomó cucc is, amivel még kezdenie is kell valamit” – mondta el Doherty. A színésznőnek gyakorlatilag ő maradt a családja – gyermeke nincs, férjével pedig elváltak, elmondása szerint azért, mert a férfi megcsalta.
A most 52 éves Doherty korábban úgy tervezte, anyjával tartósan a Tennesse állambéli ingatlanába költözik, amelyet az igényei szerint átalakíttat, és megnövelteti az istálló befogadóképességét is, gyakorlatilag egy lómenhelyet hozva létre. Nemrég azonban azért utazott oda, hogy eladja a vagyontárgyait, az antikvitásoktól kezdve személyes gyűjteménye más darabjaiig, arra az esetre, „ha valami történne vele”.
„Nagyon nehéz volt és bizonyos mértékben megindító – azt éreztem, hogy feladom ezt az álmomat, hogy kiteljesítsem ezt az ingatlant, felhúzzunk egy házat nekem, egy házat anyunak, és aztán hozzáépítsünk az istállóhoz.” Azt tervezte, sérült és kiöregedett lovaknak hoz létre majd menedéket, most viszont könnyek közt beszélt arról, mit jelent neki, hogy ez mégsem valósul meg.
„Ez volt az egyik álmom. Csomagoltam, és sírva fakadtam… Azt éreztem, hogy feladom az álmomat, és mit jelent ez most nekem? Azt, hogy elengedem az életet? Azt jelenti, hogy bedobom a törölközőt? Anyukám ott volt, és azt mondta, ne szabadulj meg ettől a helytől, jó ez így. Nem muszáj, és bírni fogod. Mire én, igen, tényleg bírni fogom.”
Akármennyire ijesztő is a gondolat, hogy valamikor nem leszünk, az elmúlt években egyre nagyobb teret kap a halált övező közbeszédben, hogy saját életünk elkerülhetetlen végének elfogadását segíti, ha megszabadulunk a felesleges tárgyainktól. Divatnak nevezni morbid volna, de sokfelé hallani arról a megközelítésről, hogy érdemes mindenkinek magának eldönteni, mi az, amit örökül kíván hagyni a szeretteire és az, amire nem lesz szüksége senkinek – és még életében elajándékozni vagy eladni mindazt, aminek kezelése csak terhet róna másokra.
