Csütörtök délután 6 óra után 10 perccel tekintheti meg az Elveszett ereklyék fosztogatói soron következő, A Boszorkányvadász című epizódját, amelyben egy 1692-es, boszorkányok keze által erővel felruházott amulett ejt kómába egy fiatal lányt, ami okoz némi fennforgást Sidney és Nigel életében.
1692-ben a kora-újkor embere már elég felvilágosult volt ahhoz, hogy kellő kétkedéssel viszonyuljon a boszorkányokhoz, és ne akarjon mindenkit azonnal máglyára küldeni. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a lefolyás lassú volt, és előfordult olykor némi fellángolás az ügyben, például amikor elővették a salemi boszorkányokat, és alighanem a fent emlegetett amulettszentelgetés miatt is csúnyán néztek, de azért már sokkal liberálisan álltak a dologhoz, mint a XV. század közepén, amikor még bőven máglyán égettek el, akasztottak fel, fojtottak meg (és csak utána égettek el) boszorkánynak hitt személyeket.
Az egész boszorkányőrület abból az alapvetésből indult ki, hogy a legtöbb társadalom mélyen hitt abban, hogy a népi varázslók és bűbájosok különböző módokon képesek ártani vagy gyógyítani. A fehér mágiával kapcsolatban nem voltak különösebb ellenérzéseik, mivel úgy hitték, az meg tudja védeni az embert, a termést, a jószágokat, szerelmet hoz, termékenységet, megtalál eltűnt személyeket, kincseket rejt és fedez fel és persze hatástalanítani tudja a fekete mágiát, ami meg maga volt a rontás, amely betegségeket és halált hoz, vihart kavar vagy rovarokkal pusztíttaja el a termést. A fehér mágia aztán szépen összeolvadt a vallással is, így az imának, a szenteknek, az ereklyéknek, az ostyának és a szentelt víznek elképesztő gyógyerőt tulajdonítottak, és ezek felhasználásakor elég volt néhány Miatyánkat, pár Üdvözlégyet és egy-két Hiszekegyet elmormolniuk. Mondjuk a kincskeresés kicsit bonyolultabb folyamat volt, ugyanis három, Mária nevű szüzet, kettőnél több fekete macskát és egy teknősbékát kellett bevetni a sikerhez (lehet, hogy ez még ma is működik, este kipróbálom).
A középkor elején ezért nem csináltak nagy ügyet a pozitív végkimenetelű varázslatokból, de aztán az egyház a XIII. század tekintélyes filozófusainak és teológusainak véleményére hivatkozva, miszerint a természetfölötti nem létezik, úgy határozott, hogy mindenki, aki az egyház keretein kívül varázslattal él, az ördöggel kötött egyezséget, ezért halállal büntettetik. Szerencsétlen vajákos – és füvesasszonyok tízezrei kényszerültek menekülni ekkor, akik addig semmi extrát nem követtek el, maximum áztatott fókaorral, kaporral, verbénával és rigófüttyel kenegették mások fekélyeit. Az egyház meggyőződése volt, hogy mindenkit, aki valamiféle természetfölötti képességgel bír, az ördög látogatja, aki (vagy ami?) egy kísérő démonnak nevezett segédet állít a szolgálatukba, és jaj annak, aki ezekkel összetalálkozik.
Ha valaki titokban próbált élni a fehér-, vagy neadjisten a fekete mágia módszereivel, ezek a démonszállta, többnyire macska, kutya, varangy, bagoly, menyét vagy vakond képét öltő lények buktatták le, vagy olyan jegyek (az ördög jelének is nevezték ezeket), amelyek állítólag minden boszorkányon megjelentek, és tagadhatatlanul utaltak gonosz mivoltukra. Egy Elizabeth Clarke nevű asszony például nem a körültekintéséről volt híres, és igen feltűnő démonállatokkal vette körül magát: volt egy fehér, Holt nevű macskája, egy Jamara névre hallgató, lábatlan spánielje, egy ökörfejű agara, bizonyos Vinegar Tom (de nevezhetjük Ecet Tamásnak is), két fekete nyula és Newes, a görénye. [Miért pont a nyulaknak nem jutott név? Ördögi – szerk.]
Ezek az állatok a boszorkányból táplálkoztak, mégpedig úgy, hogy megkeresték rajta az ördög jelét (ami lehetett egy egyszerű anyajegy, egy fincsi kelés, bolhacsípés, pattanás vagy szemölcs), és vért szürcsöltek belőle. Tehát, ha egy boszorkányt tetten értek, amint egészségügyi szempontból finoman szólva is kockázatos tevékenységet végez, és mondjuk egy lamantinarcú gilisztát táplál a vérével, arra azért már lehetett azt mondani, hogy gyanús. Mindenesetre már a különböző bőrhibák is elegendőek voltak ahhoz, hogy valakit boszorkánynak bélyegezzenek, ez pedig remek alkalmat szolgáltatott a zaklatókedvű egyháziaknak, akik a bal szemen, az ujjakon vagy kelet-európai szokások szerint a nemi szerveken kutattak utánuk nagy hévvel.
A XV. század közepére a boszorkányok ellen irányuló hisztéria egyre inkább terjedni kezdett, és ekkor jött a remek ötlet, hogy máglyán kéne elégetni mindet (Dániában és Angliában mondjuk divatosabb volt az akasztás). A politikai elit legjobb döntése volt ez, tekintve, hogy nem igazán szeretett felelősséget vállalni a társadalmi szerencsétlenségekért, ezért kapóra jött, hogy bűnbakot találjanak az ördögben és mindenkiben, aki szerintük vele cimborált. És persze a könnyű célpontokat volt a legegyszerűbb támadni: az időseket, gyengéket, az özvegyeket vagy a pártában maradt lányokat. Persze nem csak ez volt a motiváció, már akkor is éltette az embereket a pénz és a hatalom, ezek igénye pedig elég sokakat késztetett arra, hogy indokolatlanul vádoljanak boszorkánysággal olyan ismerősöket vagy családtagokat, akiknek semmi közük nem volt az egészhez. Férjek vádolták a feleségeiket, szülők a gyerekeiket és fordítva. Utóbbiak ráadásul elég erős fantáziával bírtak ahhoz, hogy ebből rendszert csináljanak, akad is erre példa a történelemben dögivel.
1597-ben például a fiatal, Nottinghamben élő William Sommers tizenhárom nőt vádolt meg azzal, hogy megbabonázták őt (na ne mondja!), és bár később beismerte, hogy hazudott, ez már nem igazán vigasztalta a kötélen himbálózó asszonyokat. 1616-ban hasonlóan járt el a 13 éves, leicesteri John Smythe (aki kilenc boszorkányt akasztatott fel), és azok a gyerekek, akik a szüleik ellen fordultak: 1582-ben az essexi Ursley Kempet a nyolc éves fia, Cicely Celles-t pedig két fia, a 9 éves Henry és a 7 éves John vádolta boszorkánysággal. Rajtuk kívül persze több kortársuk is hamis állításokkal feltűnősködött, ha nem kapott időben vacsorát, de legalább megadták neki a módját: általában szokatlan, misztikus történetekkel vagy teátrális magatartással éltek, azaz ájulást színleltek (már amikor a tű- és gyöngyszemhányás nem sikerült elég meggyőzőre). Az 1692-es salemi hisztéria is akkor robbant ki, amikor a gyerekek a felnőtteket (általában a saját szüleiket) hibáztatták azért, hogy nem tudnak viselkedni.
Mondjuk ami azt illeti, sokszor a felnőttek is másokat okoltak szokatlan tetteikért: 1551-ben, a flandriai Szent Brigitta-kolostorban egyik pillanatról a másikra juhok módjára kezdtek bégetni az apácák, amit egyértelműen boszorkányok közbenjárásának tudtak be. E szokásukkal csak tíz évvel később hagytak fel (ki tudja, minek a hatására), és ekkor kezdődött a Strasbourg-közeli Kintrop zárda apácáinak nyávogása, akik még viselkedésükben is macskára emlékeztettek – gondolom szőrgolyót öklendeztek fel, sokáig bámulták meredten a falat, és hátracsapták a fülüket idegességükben.
A szórakoztató jelenség 1613-ban megismétlődött, amikor a délnyugat-franciaországi Amou városában egy kifinomult nő (neve nem ismert) a legváratlanabb pillanatokban ugatásban és vonyításban tört ki. Akkor csaholt a leghangosabban, amikor boszorkánynak tűnő egyének sétáltak el a háza előtt, ezért Franciaország legeltökéltebb boszorkánybírája, Pierre de Rousteguy kikötötte, hogy mindenkit le kell tartóztatni, aki a nő közelébe merészkedik, és ugatást vált ki belőle. A férfi annyira büszke volt magára, hogy több mint hatszáz nőt égettetett el máglyán, hogy még ebben az esetben sem merült fel benne a gondolat, hogy az asszony esetleg nem allergiás reakciót mutatott a boszorkányokra, hanem csak simán nem volt normális.
Persze ez az opció sosem merült fel, ha arról volt szó, hogy valakit boszorkánynak akartak kikiáltani, sőt, az egész boszorkányhisztéria is csak a XVIII. század kezdetén fejeződött be végérvényesen, amikor már több olyan tudományos írás is elérhető volt, amelyek azt bizonyították, hogy az egész egy oltári nagy marhaság. Először korlátozták, majd végleg felfüggesztették a folyamatban lévő boszorkánypereket, és mivel már a kormányzat és a közigazgatás is elég flottul működött, már semmi szükség nem volt arra, hogy bűnbakot keressenek az elhibázott döntéseik miatt. Addig viszont majdnem 200 ezer, jórészt ártatlan embert végeztek ki Európa-szerte ennek az elborult hiedelemnek a folyományaként. A ma ismert boszorkányok már egész másféle filozófia mentén működnek, általában nem hisznek az ördögben, elutasítják az ortodox vallásokat, és csak gyógyítanak vagy egyéb, józan ember számára értelmezhetetlen tevékenységeket folytatnak.
