Ha valaki bebizonyította a világnak, hogy nem kell Brad Pittnek kinézni ahhoz, hogy az ember elismert színész legyen, az Steve Buscemi. És nemcsak hogy megismerte a világ, de közben megírta, megrendezte és el is játszotta a saját filmjét – ez lett a Bárbajnokok (szerda 21:55 FILM4), egy melankolikus, mégis szórakoztató utazás a kocsmai élet csodálatosan nyomorúságos világába.
De ki is az a Steve Buscemi, és miért szeretik ennyire? – tenné fel a kérdést egy, a szórakoztatóiparban nem jártas ember. Nos, kezdjük azzal, hogy Buscemi nem a hollywoodi sablonhős kategóriájába született bele.
New York-i olasz családba jött a világra 1957-ben, és az élete sem a pincérkedem, amik feldeznek vonalon mozgott. Egészen pontosan tűzoltóként dolgozott, mielőtt úgy döntött volna, hogy inkább színészkedésre adja a fejét. A 9/11-es támadást követően önkéntesként újra csatlakozott a tűzoltósághoz, és egy héten át napi 12 órán keresztül túlélők után kutatott a romokban. Ráadásul nem is reklámozta a dolgot, igyekezett észrevétlen maradni – már ha lehet úgy, hogy az ember világhírű színész, ráadásul nagyon karakteres.
És hogy hogyan profitált abból, hogy nem a klasszikus „jóképű főhős” archetípusa? Úgy, hogy ő volt a legjobb abban, hogy igazi, esendő, fura figurákat alakított. Ránéz az ember, és rögtön érzi: ha ez a fickó egy bárpultnál ül, ott valami izgalmas fog történni.
Buscemi azzal lett híres, hogy őszinte volt. Az arca, amely igen karakteres, egyszerre volt tökéletes pitiáner bűnözők, lúzerek, elveszett lelkek megformálására – és persze ezek a szerepek szinte mindig lopják a show-t. Játszott a Fargótól a Kutyaszorítóbanon át a Nagy Lebowski-ig. De térjünk vissza a Bárbajnokokhoz – Buscemi saját kis remekművéhez.
Ez egy kicsit olyan film, amit ha elsőre nem értünk, másodjára beleszeretünk. Buscemi itt nemcsak a főszereplőt, Tommyt játssza, egy lecsúszott autószerelőt és egyben kocsma törzsközönséget, hanem ő írta a forgatókönyvet és ő rendezte az egész filmet. Mondhatni, Buscemi megalkotta saját alteregóját: egy elveszett férfit, aki a söröskorsók között próbálja megtalálni az élet értelmét (spoiler: nem találja meg). A film mélyen emberi, tele apró, kínos helyzetekkel, szomorú pillanatokkal, és rengeteg olyan karakterrel, akikkel már mindenki találkozott élete folyamán.
Buscemi stílusa egyszerre nyers és érzékeny: nem próbálja meg szebbnek hazudni a dolgokat, de mégis szeretetteljesen mutatja be a szerencsétlen figurákat. Ebben a filmben nem hősök vannak, hanem emberek. Akik néha túl sokat isznak, rosszul döntenek, hülyeségeket csinálnak – és mégis valahogy szimpatikusak maradnak.
