Az edzőtáborokat a futball hőskorától napjainkig a kemény munka mellett sok sztori színesíti. Nem volt ez másként a mi időnkben sem, amikor a rettenetesen fárasztó és unalmas alapozások közepette a vidám történetek csak úgy ömlöttek, amelyeket különböző asztaltársaságoknál máig derűvel idéznek meg – az alábbiakban ezekből osztanék meg néhányat.
Ahány edző, annyi szokás. A trénerek a kezdetektől ragaszkodtak a megszokásaikhoz, a stílusokhoz, a módszereiken nem igazán változtattak – a kemény munka, a fegyelem az edzéseken és az edzőtáborokban minden mesternél alapelvárás volt. Akadt, aki tegezte a játékosokat, a másik magázódott és tartotta velük a három lépés távolságot. A hajdani sikeres Fradi-edzők közül dr. Lakat Károly és Novák Dezső például olykor megivott egy-egy kisfröccsöt a játékosaival, ugyanakkor Dalnoki Jenő ki nem állhatta az alkoholt, tiltotta is, hasonlóan gondolkodott a kispadon rövid időt eltöltő Vincze Géza, akit Sárosi László váltott 1985-ben – utóbbi ugyancsak közvetlen kapcsolatot ápolt a csapattal.
Olimpia és Stadion Szálló
Akad azonban olyan, amit nem gyógyít meg az idő sem, vagyis hát… a meccsek után a legtöbb futballista a világon mindenütt megivott és manapság is megiszik egy-egy sört, ami anno azért több volt – igaz, akkoriban nem is játszottak heti három meccset a csapatok. Ismerték ezt a szokást a trénerek is, hisz nagyon jól ismerték a játékosaikat, éppen ezért a Fradinál két tréner is megpróbálta az együttest a kettősrangadók és a bajnokik után spontán edzőtáborba, egészen pontosan, szállodába vinni. Ennek oka elsősorban az volt, hogy a játékosok ne hajnalig és főként ne sörözőkben, presszókban elemezzék a mérkőzéseket. Az egykori ferencvárosi tréner, Vincze Géza éppenséggel a Normafa mellett található Olimpia Szállóba kvártélyozta be a csapatot a bajnokik után, ám – mondani sem kell – a még kellően a mérkőzés hatása alatt álló, felhevült állapotban lévő futballisták nehezen viselték a bezártságot, az idegesítő csendet, az unalmas pillanatokat. Ők ahhoz szoktak, hogy a maguk nyílt modorában megbeszélik a pályán történteket. Ez azonban az edző és a vezetők jelenlétében egyszerűen nem történhetett meg, ezért a földszinti bárban ejtették meg az analízist, ami aztán gyakran önfeledt és eufórikus éneklésekbe csapott át. Nem ragozom, nem sokáig jártunk fel a Normafához a meccsek után…
Ettől függetlenül másik mesterünk, a legendás Dalnoki Jenő is kipróbálta velünk ezt: ő a kettősrangadók után inkább a közeli Stadion Szállóba pakoltatta be a csapatot, személyesen ellenőrizte, hogy a vacsora után mindenki felvette a kulcsot, elfoglalta a szobáját, majd ezek után nyugodtan tért pihenőre. A mester azonban nem sejtette, hogy a szálló recepcióján óriási Fradi-szurkoló teljesít szolgálatot, és még javában ment a rangadó a stadionban, amikor a játékosok barátja a szobák ruhásszekrényeibe behelyezte a söröket és a hűtött tájjellegű italokat. A reggelinél persze a vezetőedző és a szakmai stáb tagjainak a fejében meg sem fordult, hogy a labdarúgók ugyanazt a mély elemzést és – folyékony – beszélgetést folytatták le a szobáikban, mint korábban a szálloda sörözőjében, ahol egyébként a kettősrangadók résztvevői, a négy csapat játékosai rendszeresen találkoztak a lefújást követően.
Ebedli, csel a csészével
De maradva Dalnokinál, a Kiscsibész becenévre hallgató Ebedli Zoli egyik nagy kedvence volt a mesternek, aki értékelte a karmester őszinteségét, az alábbi történet pedig bizonyítja, hogy nem csak a pályán gondolkodott gyorsan az irányító.
Dalnoki vezetésével a hetvenes években emlékezetesen kemény alapozáson vett részt a csapat Hévízen, és a későbbi polgármester, az óriási Fradi-szurkoló Vértes Árpád szállójában lakott a gárda két hétig. Az edző szokásához híven szigorúan megtiltotta mindenkinek az alkohol fogyasztását. A kimerítő edzések mellett érthető módon alaposan megszomjaztak a játékosok, akik az egyik edzés után beültek a presszóba, ahol szinte minden vendég kávét, esetleg teát ivott. Erről jutott Ebedliék eszébe, hogy teáscsészébe kérjék a sört, a pincér meg az első pillanattól kezdve partner volt ebben – nyolcasával, tízesével hordta a finom nedűt, csaknem atlétikai távot tett meg rövid idő alatt. Dalnoki szokásához híven megnézte mit csinálnak a játékosai, és amikor meglátta, hogy együtt a társaság és mindenki előtt teáscsésze van, boldog, szinte önelégült arccal fordult segítőjéhez, Szigeti Ferenchez, majd így szólt a famulushoz: „látod Türje, ezek az én fiaim, minden szavamat isszák, ráadásul csak teáznak.”
Később azért Ebedli Zoliék Szigeti Feri bácsinak elmesélték a történetet, Türje papa pedig játékospárti lévén, jót kacagott ezen.
Ollóval a zsebben
Manapság már egyáltalán nem divat, a legtöbb edző nem is él ezzel a lehetőséggel, ám a mi időnkben nem volt edzőtábor hosszú futás nélkül. Szinte minden csapatnál akadtak olyanok, akik nem bírták és nem is szerették a hosszú loholásokat, a Fradinál minden korszakban találtunk ilyen labdarúgókat. Nem titok, a Császár, azaz Albert Flórián, a későbbi generációból Ebedli Zoli, a még későbbi korosztályból pedig e sorok írója, de Pintér Attila és Fischer Pál sem rajongott az erdei futásokért. Utóbbiak, ahogy mondani szokás egymás közt, ollóval a zsebben futottak, vagyis, ha alkalom nyílt rá, levágtak a távból. A nyolcvanas évek második felében rendszerint a Népligetben edzőtáboroztunk, és naponta jó néhány ligetkör volt a penzum. Igen ám, de a korábbi edzőkkel ellentétben Rákosi Gyula a játékosokkal együtt futott, így szó sem lehetett a táv megkurtításáról. Amikor a mester nagy ritkán mégsem tartott a csapattal, természetesen újra előkerült az „olló”. Persze a mester sem volt amatőr, megesett, hogy féltávnál várta a sumákokat, akik automatikusan, zsigerből lekanyarodtak az eredeti útvonalról, és amikor várta őket a vezetőedző, Fischer Pali meglepetten, egyben őszintén ezt kérdezte tőle: „Maga meg mit keres itt, Gyula bá?”
Rákosi Gyula szigorú tréner volt, de ezt felidézve még húsz év múltán is könnyesre nevette magát.
Álinterjú Tatán
Végezetül még egy személyes sztori a nyolcvanas évek második feléből, amelynek végén viszont nem én nevettem. Történt, ugyanis, hogy a tatai edzőtáborban együtt készültünk a Békéscsabával, amelynek csapatkapitánya, Pásztor Józsi megkért, hogy készítsek álinterjút csapattársával, Ottlakán Mihállyal. Paszinak nem kellett kétszer mondani, már tárcsáztam is a másik épületben lévő csupaszív csabai védőt, aki készséggel vállalta az interjút, jóllehet Lakat T. Károly akkor népszerű rovatának megfelelően nem rövid beszélgetést kértem, hanem 100 kérdés 100 válasz volt a penzum. Annak rendje és módja szerint neki is álltunk az interjúnak, a szobában köröttem Pásztor Józsi mellett fradista csapattársaim foglaltak helyet.
Eleinte neutrális kérdéseket tettem fel Ottlakánnak, később aztán jöttek a pikáns, kellően intim faggatózások is – igen, olyanok is, amik miatt kapásból feljelentenének Brüsszelben –, a srácok a tatai edzőtábor szobájában alig tudták visszafojtani a nevetésüket. Néhányukból mégis kitört a hangos kacaj, mivel az a kérdés is elhangzott, hogy van-e a kedvenc mozdonya, de ekkor már attól tartottam, hogy Misi észreveszi a háttérben egyre erősebb kuncogást, ezért a hatvanadik(!) kérdésnél befejezetten tekintettem, egyben megköszöntem az interjút a csabai futballistának.
A slusszpoéntól viszont szívesen eltekintettem volna, hamarosan ugyanis a Békéscsaba látogatott az Üllői útra, amelyen nagy meglepetésre egy nullára győztek a vendégek – a góllövőt nyilván Önök is kitalálják: Ottlakán Mihály…
Erre mondják divatos fogalmazással: a fagyi visszanyal.
