Sokféle katarzis létezik, még a futballban is. Bebiztosítani az Eb-re való kijutást 2015 őszén a norvégok ellen egy öngóllal, az utolsó percekben nem kis örömünnepet okozott az Üllői úton, de egyébként anélkül is meglett volna a kvalifikáció. Egy másik öngól, az izlandi Saevarssoné – számunkra – szintén fiesztát váltott ki Marseille-ben, noha az így kivívott döntetlen még csak a második csoportmeccsünk volt és akkor hivatalosan még nem volt meg a nyolcaddöntő a 2016-os kontinenstornán.
2020 novemberében Szoboszlai Dominik 92. perces találata már tényleg sorsdöntő volt a szintén Izland elleni pótselejtezőn, azzal ugyanis kivívtuk az Eb-szereplés jogát, de tombolni legfeljebb odahaza, a képernyők előtt lehetett, a Puskás Aréna lelátói ugyanis kongtak az ürességtől, a koronavírusjárvány miatt zárt kapus volt a meccs.
Az elmúlt vasárnap, úgy este 11 óra tájban azonban eljött a pillanat, amikor nagyjából 15-20 ezer magyar a helyszínen, a stuttgarti MHP Arenában ment át őrültbe, és ha akkor megkérdezzük őket, ez életük legboldogabb, de legalábbis legkatartikusabb élménye-e, minden bizonnyal a 99 százalékuk igennel válaszol.
Amikor Csoboth Kevin betalált a 100. percben, repült ott minden, „bárpult, asztal, szék, agyunk táncolt szanaszét”, a Hooliganst idézve, és még az sem zavarta az embert, hogy a söröskorsók tartalmának jó része mindenfelé ömlött a gravitációnak megfelelően – vagyis lefelé, például a mi nyolcas sörünk, akarom mondani, sorunk felé.
Az Igazából szerelem című örökzöld romantikus vígjáték jutott az eszembe, amelynek végén a londoni repülőtéren mindenki ölelgetett mindenkit. Stuttgartban ugyanez történt meg: ököritófülpösi puszilgatott szekszárdit, zalaegerszegi táncolt szombathelyivel (na, ez az igazi csoda!).
Bár ott lehetett volna valahogy az a 9 és fél plusz néhány millió magyar mind, a stadionban. Hátha, ha csak egy-két perc erejéig is, de kibékült volna mindenki mindenkivel, fideszes a dékással, ifjú titán a boomerrel, budapesti a vidékivel, netán még Orbán Viktor és Magyar Péter is megivott volna egy sört a büfében, na de jól van, ez már azért tényleg illúzió.
Lehet persze továbbra is ágálni a magyar futball ellen, nem kérdés, hogy vannak visszásságok, vannak problémák, a labdarúgásunk színvonala önmagában egy ilyen sikertől nem lesz jobb, a laikus háziasszony ugyanúgy letolja a demagóg szövegét a Facebookon, miszerint túl sok pénzt kapnak a mi adóforintjainkból (zárójel: a válogatott játékosok többsége nem, de ez most mellékes), de most mégis úgy gondolom, van egy szokatlanul erősnek mondható egység Magyarországon. Éppen úgy, mint 2016-ban, amikor a 4-6-os villamos tetején táncoltak az emberek.
Visszatérve a stuttgarti éjszakára: amennyire unszimpatikusak voltak a skót játékosok, de különösen a szövetségi kapitányuk, Steve Clarke nyilatkozatai a lefújás után, annyira megkedveltem a szurkolóikat. Egyszerűen nem lehetett őket nem szeretni: a hírek szerint csaknem 300 ezren (!) érkeztek Németországba az alig több mint 5 milliós országból, döntő többségük természetesen nem tudott bejutni egyetlen meccsre sem, de tényleg ott voltak mindenhol: bő egy hete Kölnben, aztán Stuttgartban is ellepték az utcákat, aluljárókat, mindenekelőtt a pubokat, de még múlt héten, a heidelbergi várban is láttuk csoportjaikat, pedig az a város nem is Eb-helyszín.
Óriási figurák, jó részük reggel 9 körül már ugyanúgy illuminált állapotban dülöngélt, mint minden „rendes ember” este 9-kor, énekelt, barátkozott. Úgy bizony, merthogy közülük nagyon sokkal beszélgettünk, szinte mindenki sok sikert kívánt a mindent eldöntő ki-ki meccsünk előtt, utána pedig, bármennyire is csalódottak voltak, gratuláltak a győzelmünkhöz.
Egyetlen „komoly” kérés érkezett egy középkorúakból álló csoport tagjaitól:
„Ha később összekerültük Angliával, picsázzátok el őket, de nagyon. Megígéred?”
Természetesen igennel feleltem, bár akkor még az sem volt biztos, hogy a mi csoportharmadik helyünk továbbjutást ér-e végül.
Egy kis, a történelem során sokszor elnyomott ország, büszke emberekkel: sokan érezzük úgy Magyarországon, hogy vannak hasonlóságok a skótok és köztünk, és fociban is mélységesen átérezhetjük a helyzetüket. Arra panaszkodtak ugyanis, hogy a sors összeesküdött ellenük, mindig pórul járnak, mindig elbuknak valami banánhéjon, sokszor az utolsó pillanatokban, vagyis szerencsétleneknek érzik magukat. Ismerős helyzet: emlékezhetünk, hány fontos mérkőzést vesztettünk el a végén, a csattanó nagyon sokáig nem nekünk kedvezett, a „balsors régen tépett minket”.
No, ez az, ami az elmúlt szűk évtizedben megfordult. A mindig peches és pesszimista magyarok a sorsdöntő pillanatokban a maguk javára tudták fordítani az eredményt, lásd norvég, izlandi, bolgár stb. összecsapások – és most Csoboth a hosszabbítás legvégén. Hazafelé, a szállásunkra vonatozva egy 40-es éveiben járó honfitársunk úgy fogalmazta meg erről a véleményét, hogy az újabb generációk, és szerinte a mostani magyar csapat játékosai többségében már ide tartoznak, pozitívabbak, optimistábbak, más a mentalitásuk, képesek egy végletekig kiélezett találkozót is a maguk javára eldönteni, akár a legeslegvégén is.
Sommermärchen, vagyis nyári mese – a németek így nevezték el a válogatottjukkal 2006-ban történteket – negatív előzmények után számukra arannyal felérő bronzérem a hazai rendezésű világbajnokságon, és ezt a kifejezést használják most, a 2024-es Eb-n is. Nos, a nyári mese még számunkra sem ért véget, jó lenne, ha a mieink a továbbiakban is szerepet kapnának benne.
Végezetül nem lehet nem megemlíteni a magyar-skót meccs másik drámáját: Varga Barnabás ütközését és összeesését szinte testközelből, az őt letaroló Angus Gunn kapuja mögül néztük. Amikor a magyar játékosok arcán egyből megláttuk a kétségbeesés jeleit, amikor a csatárt eltakaró plédek előkerültek, amikor Szoboszlai Dominik idegesen sürgette az orvosi csapat tagjait, hogy ugyan csipkedjék már magukat, mert nagy a baj, pár percre minden olyasmiről elfeledkezett az ember, ami miatt Stuttgartba utazott. Akkor még az aggodalom, mintegy fél órával később már az öröm könnyei voltak a jellemzőek a magyar szektorokban. Jobbulást, Barna!
