Május közepén megtisztelő meghívásnak tettünk eleget a Ferencváros öregfiúk labdarúgócsapatával: a Festum Varadinum idei rendezvénysorozatán az Egy Nemzet Tornáján vettünk részt. A tornát végül mi nyertük, ám nem ez volt a legfontosabb, hanem az összetartozás felemelő érzése, egy feledhetetlen nap az anyaországi és határon túli magyarok között.
Az Egy Nemzet Tornát 2005 nyarán Ádám Sándorral az élen egy szegedi baráti társaság alapította, válaszul a 2004-es népszavazásra, amely a határon túli magyarok honosításáról szólt. A tornára az elszakított területek magyar csapatait hívták meg, a kezdeményezés pedig akkora sikert aratott, hogy azóta minden évben megrendezik Szegeden. 2010-ben, a kettős állampolgárság elfogadását követően elindult a Vándorkupa is, amely azóta háromszor bejárta a Kárpát-medencét. Idén a Vándorkupa szervezése, Lukács Imre Róbert és Tőkés Máté – a temesvári püspök, Tőkés László fia – vezetésével Erdélyre hárult, a tornát pedig a történelmi Magyarország egyik legfontosabb városában, Nagyváradon rendezték Magyarország, Felvidék, Kárpátalja, Délvidék, Erdély (Székelyföld), a Partium, a Nagyváradi Atlétikai Club (NAC) és a Ferencváros öregfiúk csapataival.
Az ünnepi eseményen az idén 115 éves NAC legendáiról is megemlékeztek a résztvevők, a Fradit képviselve mi is. A partiumi fővárosban éppenséggel pályára lépett, vagy a küldöttség tagjaként megtisztelte az eseményt az 1975-ös KEK-döntőben szerepelt Mucha József, továbbá az 1995-ös Bajnokok Ligája csoportkörben pályára lépett Telek András, mellettük bajnokokat, kupagyőzteseket, magyar gólkirályt is láthattak a nézők, így például Fischer Pált, Bojan Lazicsot, Mátyus Jánost, no meg a közeli Szatmárnémetiben született Szenes Sándort.
Nagy örömmel csatlakoztunk a tornához, amely ezúttal is szimbolikus üzenetet hordozott a nemzeti összetartozás jegyében. A torna különleges hangulatát fokozta, hogy számos partiumi településről érkeztek Fradi-szurkolók, akik örömmel fogadták a klub küldöttségét és a nekik szánt ajándéktárgyakat és kiadványokat. A közös fotózások, személyes beszélgetések és visszaemlékezések valódi futballünneppé varázsolták a napot, amiről a klub legendás játékosa és edzője, Mucha József így beszélt: „Több, mint harminc éve járom az elszakított területeket, lelkileg mindig erősebben térek haza, a nagyváradi fellépés meg egyenesen megható volt. Megindító, felemelő érzés volt a Ferencvárost képviselve az elszakított területeken élő sportbarátainkkal, honfitársainkkal találkozni, megölelni őket, hiszen örökké összetartozunk. S persze, a Fradi mezében kötelességünk mindenkor méltón képviselni a klubot és a hazát is.”
A legnagyobb érdeklődés természetesen a mi meccseinket kísérte. Az első fellépésen 2–0-ra legyőztük a Délvidéket, majd egy szikrázó meccsen 2–2-es döntetlent játszottunk a Felvidékkel. A csoportkör utolsó mérkőzésén a Partium meglepetésre 2–1-re győzött ellenünk, ráadásul a váradiak győztes gólját az utolsó másodpercekben Bihar megye alprefektusa, Botházy Nándor szerezte. A politikus a lefújás után ennyit mondott nekem. „Ezt sem hittem volna, hogy az életben egyszer én lövök győztes gólt rajongott csapatom ellen.”
A váratlan vereséggel bizonytalanná vált a továbbjutásunk, erről a Felvidék–Délvidék rangadó döntött, amelyet a délvidékiek nyertek meg, így végül csoportmásodikként jutottunk az elődöntőbe. A másik csoportban kiélezett küzdelem után a Székelyföld, a NAC és Kárpátalja is 6-6 ponttal végzett, a gólkülönbség döntött, így előbbi két csapat jutott tovább. Az elődöntők során a váradi derbit a Partium nyerte a kissé megtizedelt NAC ellen, míg a másik ágon a Székelyföld elleni meccsünkön büntetők döntöttek. A párbaj utolsó köréig hátrányban voltunk, az utolsó büntetőhöz aztán Mátyus János lépett oda. „Ne izgulj!” – kiáltotta be valaki a nézőtérről, az egykori csupaszív válogatott hátvéd pedig higgadtan értékesítette a hetest. A döntőben magabiztos játékkal 2–0 arányban visszavágtunk a Partiumnak, majd jöhetett a klasszikus harmadik félidő, a csapatok ellátásáról a békéscsabai Frankó Attila, valamint a NAC törzsszurkolói, Simon Adrián és édesapja, Simon Béla gondoskodtak.
A pályáról ezt követően elindultunk a Bunyitay ligetben található NAC-szoborhoz, ahol Tobak Csabával, a Fradi Múzeum vezetőjével elhelyeztük az FTC koszorúját, torna eredményhirdetésére pedig este az összes csapat részvételével közönségtalálkozó keretében, a Partiumi Keresztény Egyetemen került sor. A legjobb kapusnak járó díjat Bojtor János (NAC) vehette át, míg a legjobb játékosnak csapatunk védőjét, Csiszár Zoltánt választották a szervezők. A gólkirályi címet Rebrik Denis érdemelte ki, aki hat góllal zárta a tornát.
A tornáról és az ünnepi eseményről Telek András is emelkedett hangulatban beszél: „Hálás vagyok a sorsnak, hogy a Fradit képviselhettem ezen a remek hangulatú, szívet melengető tornán. Nagyon jó érzés, hogy ilyen sokat szeretik a Ferencvárost, talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy az elszakított területeken az emberek kilencven százaléka nekünk szurkol. Hiába no, nem véletlenül a nemzet csapata a Fradi. Remek emberekkel ismerkedtünk meg, a kezdeményezés nemes, jó gondolat, hisszük és érezzük, hogy valóban egy vérből valók vagyunk. Remélem, a jövőben is lesz még lehetőségünk részt venni a tornán.”
Érdemes felidézni, Feszty Zsolt, a kulcsodi református gyülekezet lelkipásztorának gondolatait, aki maga is tagja volt a Felvidékről érkezett csapatnak. Elmesélte, milyen körülmények között született meg Ádám Sándor fejében a torna gondolata, közvetlenül a 2004-es, sokakat megrendítő népszavazás után. Az eredetileg egyszeri alkalomra tervezett összmagyar fociünnep mára 15 éve járja be a Kárpát-medencét – évente két alkalommal gyűlnek össze a csapatok.
„Nem gondoltuk volna, hogy egyszer népszavazást írnak ki arról, lehetnek-e magyar állampolgárok a határon túliak. Ez a torna erre szenzációs válasz. Nem krokodilkönnyeket hullajtunk, van egy közös jelenünk, és van közös jövőnk is. Az, hogy húsz év után itt, Váradon összeér minden, és a Fradi öregfiúkkal egy levegőt szívhatunk, szinte hihetetlen. Ne úgy nézzetek ránk, mint valami szegény sorsúakra, tekintsetek ránk egyenrangúként, mert nincs különbség köztünk, sem értékrendben, sem semmiben. Amikor majd úgy tekintetek ezekre az elcsatolt részekre, hogy ti is éppúgy odatartoztok, mint mi ide, akkor, azt hiszem, szembekacaghatunk minden rosszindulatot, és felülírhatjuk azt, amit történelemnek nevezünk.”
Feszty Zsolt gondolatai után magunk közt azt mondtuk hazafelé az úton: tűpontos fogalmazás, szívbéli üzenet, pozitív jövőkép. Jó, hogy részesei lehettünk ennek a csodálatos kezdeményezésnek, nagyszerű hangulatú tornának. Ha hívnak, legközelebb is jövünk!
