1984 tragikus év volt az életemben, márciusban, fiatalon, 42 évesen meghalt az édesanyám, édespám nem sokkal később agyérgörcsöt kapott, engem nyáron behívtak katonának, és életemben először a szüleim nélkül töltöttem a Szentestét. Méghozzá Vietnámban, ahol annyi örömünk mégis csak volt, hogy a magyar labdarúgó katonaválogatottal a Szovjetunió előtt megnyertük a Baráti Hadseregek Spartakiádját. Az alábbiakban a közel negyvenéves emlékeket osztom meg Önökkel.
Eredetileg Nagykanizsára, a hajdani Dózsa laktanyába vonultunk be, a szokatlan és mostoha körülmények meglehetősen megviseltek bennünket, ám annyiban könnyebb volt a helyzetünk, hogy újonc katonaként többen ismertük már egymást a futballpályáról. Bognár Gyuri (MTK), Kónya Misi és Hrotkó Nándi (Pécs), Papp Pista (Haladás), Pecsics Tibi (ZTE), Gróf Attila (Vasas), Horváth Béla és Nagy Lajos (Debrecen), Adorján Árpi és Takács Zoli (Békéscsaba) már több NB I-es meccsel a háta mögött kezdte meg a katonai kiképzést. Velem együtt persze, ráadásul – valószínűleg a klubom miatt, mivel a tisztek közül is sokan szurkoltak a Fradinak – az a megtiszteltetés ért, hogy a páratlan tehetségű, később egy németországi futamon tragikus balesetben elhunyt autóversenyzővel, Kesjár Csabával együtt kellett összeírnunk az élvonalbeli sportolókat, akik a másfél év helyett fél év után szerelhettek le. Ennyi idő elteltével elárulhatom, hogy nagyszerű barátommal, Csabival olyanokat is NB I-es játékosnak írtunk be – köztük egy korábbi fradista ifista társamat is –, akik csak harmadosztályban szerepeltek. Mindenesetre már név szerint hívták ki őket a leszereléskor, de megijedtek, s inkább kitöltötték a hátralévő szolgálati idejüket.
Nagykanizsáról idővel Mezőtúrra kerültünk, hiszen az ottani katonacsapat, a Szabó Lajos SE labdarúgóival kiegészülve készültünk a vietnámi hadseregtornára. Több magasrangú katonatiszttel keltünk útra, küldöttségünk tagja volt a közismert és elismert játékvezető, Huták Antal is, ő több mérkőzést vezetett a tornán, vele életre szóló barátságot kötöttünk Vietnámban. Sajnos már ő sincs közöttünk, ahogyan a vezetőedző, Földesi János, a csapattársak közül Dávid Tibor, Papp István, Adorján Árpád sem – sőt, az elöljárók közül is szinte mindenki elment. Ugyanakkor a sors ajándéka, hogy a tisztek mindegyike jóindulatú, kitűnő ember volt, ott segítették a játékosokat, ahol csak tudták, s aki ismerte az elmúlt rendszer katonai viszonyait, az alaposan értékeli is mindezt. Éppen ezért érzem kötelességemnek megemlíteni az elöljárók nevét, akik kivívták a játékosok tiszteletét és szeretetét, így például Végh Ferenc vezérezredes (egykori vezérkari főnök), Dénes Sándor ezredes és Szimcsók Pál alezredes.
Többszöri átszállással Saigonban (hivatalosan Ho Shi Minh város) landoltunk, ott kezdtük a tornát: a város a természet csodája volt, a mesés szegénység viszont különös kontrasztot jelentett mindezzel szemben, ami a fővárosban, Hanoiban még látványosabban tükröződött. Manapság Vietnám csupa csillogás, modern ország, aki anno nem látta, nem hiszi el, hogy az utcán szemenként árulták a kalmopyrint, tolmácsunk pedig – aki Magyarországon járt egyetemre – büszkén mondta nekünk, hogy őrnagyként a négytagú családjával kiemelt otthonnal rendelkezik. Mikor rákérdeztünk, hogy hány négyzetméteres lakásban él a két gyerekkel és az asszonnyal, széles mosollyal, boldogan vágta rá: tíz négyzetméteren élünk. Jellemző az akkori viszonyokra, hogy az a tíz négyzetméter tényleg kiváltságnak számított az országban. Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy Hanoiban, a hajdani kommunista vezér, Ho Shi Minh mauzóleumának közelében, a saját szemünkkel láttuk, ahogy a tóból kézzel etetik a halakat.
Saigonban kezdtük tehát a tornát, méghozzá a későbbi sokszoros válogatott, vb-negyedik Trifon Ivanov által vezetett Bulgária 3–0-s legyőzésével, majd Angola, Kuba és a szintén hajdani többszörös válogatott csatár, Luhovy vezette csehszlovákok is kénytelenek voltak gratulálni nekünk, így következhetett a döntő. Ott aztán negyvenezer néző előtt az évek múltán ugyancsak többszörös válogatottságig jutó Higyijatullin vezérelte és előzetesen jóval esélyesebbnek tartott Szovjetunió várt ránk. A közel 40 fokos hőségben agresszív és arrogáns ellenféllel kellett felvennünk a versenyt, a szovjetek ütöttek vágtak bennünket, Lehota góljával mégis sikerült vezetést szereznünk. Még az első félidőben igazságtalan tizenegyeshez jutottak a szovjetek, Horváth Béla azonban bravúrral hárított, nem sokkal később azonban Higyijatullin sokadik provokációja után a lengyel játékvezető a kapusunkat állította ki. A Debrecen későbbi technikai vezetőjét Gróf Attila, a Vasas volt hálóőre váltotta, aki szenzációsan védett, ráadásként a mindent eldöntő büntetőt is bevágta, így végül a mi tiszteletünkre játszották el a Himnuszt Hanoiban. A szovjeteket senki sem siratta, a vietnámi szurkolók pláne nem, ők inkább minket ünnepeltek.
Miként a magasrangú tisztekkel együtt mi is alaposan megünnepeltük a győzelmet, akkor ittunk először kígyópálinkát, így bár a családi tragédiák okán gyakran könny szökött a szemembe, számomra is valamivel elviselhetőbbé vált, hogy életemben először a szüleim nélkül töltöm a Szentestét több ezer kilométerre Budapesttől. A tragikus évem így zárult, a vietnámi túra örök emlék mindannyiunknak, a vezetőedző, Földesi János kezdeményezésére 2009-ben még összejöttünk Mezőtúron, felelevenítettük az 1984-es sikert – ám fájdalom, nem sokkal később a mester és játékostársunk, Dávid Tibor is itt hagyott bennünket. Fogyunk sajnos, ám tartjuk magunkat a mondáshoz, élők az élőkkel, holtak a holtakkal. Az élmény és a barátság meg úgyis örök!
Az 1984-ben Baráti Hadseregek Spartakiádján győztes magyar katonaválogatott tagjai (vastagon szedve az időközben elhunytak): Horváth Béla, Nagy Lajos (DVSC), Nyilas Tibor (Hajdúszoboszló), Hegedűs Béla (Szolnok), Kónya Mihály (PMSC), Dávid Tibor (Mezőtúr), Szenczi Gábor (Dorog), Pecsics Tibor (ZTE), Lehota István (Dunaferr), Gróf Attila (Vasas), Adorján Árpád (Békéscsaba), Bognár György (MTK), Hrotkó Nándor (PMSC), Huszár Károly (Gyöngyös), Takács Zoltán (Békéscsaba), Pető Attila (Csepel), Bánki József (FTC), Papp István (Haladás), Földesi János (vezetőedző).
