Az utóbbi időben az igen termékeny Val Kilmer és Johnny Depp festményeivel ismerkedtünk meg, ami miatt elgondolkodtunk: vajon hány olyan színészóriás van még Hollywoodban, akik a színészet mellett a művészet egyéb területein is képesek nagyokat alkotni – és hát nem kellett túl messzire mennünk, hogy rájuk találjunk.
Ott van például a művészcsaládból származó James Franco színész-rendező, aki az elmúlt évtizedekben a festészetben is kiteljesedett, amelyet egyéb technikákkal (videók, performanszok, fotók) vegyített. Legtöbbször azért kombinálja ezeket, hogy többdimenziós műveket hozzon létre – leginkább a gyerekkor és az állatok témájában alkot, a Kövér mókus című festménysorozatát például a Siegfried Contemporary-ben állították ki 2014-ben. Franco munkáit egyéni és csoportos kiállításokon is rendszeresen bemutatják, többek között a londoni Tate Modernben, a New York-i MoMA-ban és a Los Angeles-i Gagosian Galériában. Ezen kívül részt vett már olyan művészeti fesztiválokon is, mint a Velencei Biennálé vagy a Performa.
Viggo Mortensen azóta, hogy nevet szerzett magának a filmvilágban, tudatosan törekszik arra, hogy rendszeresen táplálja kreatív oldalát: fest és művészi fotókat készít. Számára a művészi lét nem csupán egy hobbi, de még csak nem is a hírnévvel járó életstílus, hanem mélyen a személyisége része, egyfajta önfelfedezési és önkifejezési utazás, amely „gazdagítja az ő és az alkotásait szemlélők életét”. Művészetén keresztül arra buzdítja a közönséget, hogy az ő szemén keresztül nézzék a világot, és ezáltal bepillantást nyerjenek a szépség, az igazság és az érzelem mély rétegeibe. „Ahhoz, hogy valaki művész legyen, nem kell zenét szerezni, festeni, filmekben játszani vagy könyveket írni. Ez egy életmód. Az a lényege, hogy figyelsz, emlékszel, megszűröd, amit látsz, és válaszolsz – részt veszel az életben” – vallja. 2002-ben, a sikereivel járó erőforrásokat kihasználva egyébként Mortensen merész lépést tett, és társalapítója lett a Perceval Press nevű kis kiadónak, amely olyan művészek támogatására jött létre, mint ő maga.
Sylvester Stallonéról sok minden eszébe jut az embernek, az viszont már kevésbé, hogy csöndes magányba fordulva azon morfondírozik, milyen ecsetkezelést alkalmazzon ahhoz, hogy lefesse magát Rambóként. Pedig nagyjából ez a helyzet. A színész igazi szenvedélye ugyanis nem a színészet, sokkal inkább az, hogy fest, jellemzően merész színkezeléssel, és rejtett üzenetekkel dolgozik a képein. Érdekes tény, hogy a legtöbb karakterét, Rocky-t például először festményként jelenítette meg, mielőtt életre keltette volna őket a (másik) vásznon. „Megpróbálok elképzelni valamit, mielőtt szavakba önteném” – mondja. „A szavak néha nagyon nehezek és könyörtelenek, de ha látom, hogy néz ki Rocky, akkor talán könnyebb megalkotnom őt.”
Hollywoodi hírneve ellenére Sir Anthony Hopkins visszafogottan kezeli festői pályafutását, és kicsit sem törekszik arra, hogy a képei nagy figyelmet kapjanak, inkább hagyja, hogy azok magukért beszéljenek. Ennek ellenére azért több galériában és múzeumban is kiállították már az alkotásait, és nagy elismerésnek örvend művészetkedvelő körökben. Több interjúban említette már, hogy a festészetből ő nem különösebben akar profitálni, számára ez inkább amolyan terápia, egyfajta módja annak, hogy kifejezze magát, és mélyebben belemerüljön az érzelmeibe.
Lucy Liu tinédzserkora óta foglalkozik a művészettel, színészi és rendezői munkája mellett a mai napig is aktívan alkot. Azt mondja, amikor a ’80-as években New York Queens negyedében élt, elkezdte érdekelni a fotózás, és a városról készített képeket, majd kollázsokat alkotott belőlük. Sőt, egy sorozatot is készített egy washingtoni tüntetésen, ahol a nők választási jogaiért álltak ki. Hamarosan azonban úgy érezte, a fotózás nem ad el elég lehetőséget arra, hogy teljes mértékben kifejezze magát, ezért a festészet felé fordult – ehhez pedig elvégzett egy komoly művészeti kurzust a New York Studio Schoolban. Művészete jórészt a gyerekkoráról, és arról szól, milyen volt bevándorlóként felnőni. Sokáig ugyanis eléggé kívülállónak érezte magát, először a nyelvi akadályok (mert hogy nem beszélt angolul), később pedig a külseje miatt. A művészet számára egy módja annak, hogy visszatekintsen fiatalkori énjére, és feldolgozza azokat az érzéseket és gondolatokat, amelyeket gyerekként nem tudott megérteni.
Pierce Brosnan már gyerekkorában is inkább festőművész akart lenni, a tanulmányait is ehhez igazította. Miután végzett a St. Martin’s School of Art-ban, egy dél-londoni stúdióban kezdett dolgozni, majd egészen véletlenül egy színházi workshopra keveredett, ami annyira lenyűgözte őt, hogy nem volt kérdés, merre tovább. A filmezés mellett persze nem szűnt meg festőnek sem lenni, manapság is gyakran szakít időt arra, hogy alkosson, előszeretettel készít képeket a forgatási szünetekben vagy két jelenet között. Számára ez a tevékenység, mondja, nem csupán hobbi, hanem az önkifejezés és a személyes felfedezés fontos formája. Egyébként nem régóta osztja csak meg a művészetét a nyilvánossággal, mindenesetre több kiállítása is volt már. Munkái főként mélységükért és technikásságuk miatt kaptak elismerést.
Donald Trump viharos elnöksége alatt Jim Carrey folyamatosan készített szatirikus karikatúrákat, amelyeken különféle, abszurd helyzetekben ábrázolta Trumpot: például ahogy fertőtlenítőt iszik, megússza a katonai szolgálatot, vagy furcsa szituációkba keveredik az észak-koreai diktátorral, Kim Dzsongunnal. Carrey karikatúrái merészek voltak színvilágukban, tartalmukban, és a vonalvezetésén olyan művészek hatása volt érezhető, mint például R. Crumb. Munkái vegyes visszhangot kaptak a közösségi médiában, egyaránt dicsérték, de kritikákat is megfogalmaztak vele szemben, ami érthető, ha valaki a politikához nyúl bármilyen formában is. 2020-ban a kanadai színész bejelentette, hogy leszámol a karikatúrák készítésével, és visszatér ahhoz, ami már gyerekkorában is nagy szerelme volt: a festészethez (és a szobrászathoz mellesleg). Carrey szereti az élénk portrékat, ahol a színek árnyékolásként szolgálnak, valamint absztrakt elemeket használ, ami miatt többen a kaliforniai Venice Beach sétányán kiállító művészekhez hasonlították a művészetét. (A Venice Beach arról híres, hogy számos helyi művész mutatja be ott alkotásait, amelyek gyakran élénk színekben és merész, kreatív stílusokban készülnek, szabad szelleműek, vibrálóak, és szeretik az absztraktot).
A sort Sharon Stone-nal zárjuk, aki a világjárvány idején annyira megtört, hogy szüksége volt valamire, ami segít kilábalni ebből a nehéz időszakból. A festészethez fordult, és ugyan egy sima, számozott festőkészlettel kezdte, gyorsan fejlődött, és még egy saját műtermet is berendezett magának otthon. A festészet számára is több lett egyszerű hobbinál, azt mondja, ezen keresztül képes volt újra kapcsolatba kerülni önmagával, megtalálta a szenvedélyét, és visszanyerte lelki egyensúlyát. Eleinte főleg absztrakt képeket festett, különböző színekkel és formákkal kísérletezve, de ahogy telt az idő, a stílusa fejlődött, és végül egy egész sorozatot alkotott, amely az első nagy művészeti kiállításának, a Shedding-nek az alapját képezte. A képsorozatot 2023-ban mutatták be az Allouche Galériában.
