Ha Hollywoodra bíznánk a döntést, akkor a világnak zombitámadással, meteorbecsapódással, a földönkivüliek tömeggyilkosságával, vagy épp egy hatalmas robbanással lesz vége. A tudósok persze nem így látják, de hát a filmipar szereti a látványos dolgokat, így marad a gyors és hirtelen halál. John Murphy író, a Science Fiction & Fantasy Writers Association alelnöke még azt is tudja, miért rajonganak sokan az ilyen történetekért.
„Az emberek részben azért szeretik ezeket a filmeket, mert új perspektívát adnak a mindennapi életünknek; a múlt sosem múlik el tejesen, és lenyűgöző látni, ahogy életünk maradványait római romként mutatják be. A mindennapos hulladék ritka kinccsé válik; a megszokott dolgok vad, néha zseniális módon kerülnek újrafelhasználásra. Ez egy lehetőség arra, hogy kicsit távolabbról tekintsünk a dolgokra, és felidézzük, hogy az emberiség átélt már nehéz időket; láttuk, ahogy kialszanak a fények, és mégis túléltük.”
Gondoljunk csak a Mad Max filmekre, melyek karrierje 1979-ben kezdődött, és a mai napig tart. Az öt filmből álló franchise a poszt-apokaliptikus Ausztrália pusztaságát mutatja be, ahol a kóborló bandák furcsa járművekkel harcolnak az erőforrásokért – konkrétan az üzemanyagért. Mel Gibson játssza a címszerepet az első három filmben. 2015-ben Tom Hardy vette át a szerepet a rebootban, amelynek középpontjában Charlize Theron Furiosája áll. A legújabb rész Anya Taylor-Joy főszereplésével készült el, és legalább olyan nyomasztó jövőt tár elénk, mint amit a tudósok hangoztatnak, ha nem csökkentjük a Föld felmelegedését.
Az Amikor fúj a szél egy 1986-os brit felnőtt animációs katasztrófafilm, amelyet Jimmy Murakami rendezett Raymond Briggs azonos című képregénye alapján. A film zenéjét Roger Waters (Pink Floyd) szerezte, aki beugrósként volt jelen. Ugyanis Eredetileg David Bowie-nak kellett volna a zenét elkészíteni, de úgy döntött, hogy visszalép, hogy a Never Let Me Down című készülő albumára koncentrálhasson, és helyette csak egy dalt készített el. A film egy vidéki angol házaspár kísérletét meséli el, hogy túléljenek egy közeli atomtámadást, és megőrizzék a normalitás érzését az azt követő radioaktív csapadék és nukleáris tél alatt. A helyzet azonban sokkal rosszabb, mint amit képzeltek, és ahogy romlik az egészségük, jutnak el a teljes depresszióig, és az elkerülhetetlen elmúlásig.
1998-ban Hollywood elhitette velünk, hogy a nagy űrsziklák jelentik a legnagyobb veszélyt a civilizációra, különösen azért, mert a Deep Impact és az Armageddon két hónapon belül jelent meg. Mivel a CGI minden eddiginél valósághűbbé tette a katasztrófafilmeket, trenddé vált, hogy egy rakás űrhajós indul az űrbe, hogy elterelje egy üstökös (mint a Deep Impactban) vagy aszteroida (mint az Armageddonban) becsapódását, amivel a teljes összeomlás következne be. A küldetés sikere és a holttestek száma eltér – ez a két film nagyon hasonló, mégis teljesen más. Viszont nem lehet azt mondani, hogy túltengett volna bennük a fantázia.
Mi lenne, ha egy kaiju (azaz egy furcsa szörnyeteg, jelen esetben egy Godzillaszerűség) feltűnése New York partjainál általános jelenséggé válna? Ez a Cloverfield-filmek koncepciója, melyek kiötlője J. J. Abrams, és egy fiktív univerzumban játszódik. A 2016-os filmben három túlélő a föld alatt húzza meg magát, amikor a fenti világ élhetetlenné válik, aztán két év múlva az űrbe tartanak, miközben kiderül, hogy szabadult el a szörnyeteg, és mi köze ehhez a tudósoknak, akik kisérleteket végeznek az űrben. Nincs is erről mit beszélni, mindenről a tudósok tehetnek – legalábbis a filmekben.
Személyes kedvencem a Pixar Wall-E-ja, ahol egy rendkivül szerethető robot mutatja meg, milyen nyomasztó az apokalipszis. De a mögöttes üzenet, miszerint a szemétre (és robotfelügyelőkre) hagyott bolygó, miközben az emberiség elkémenyesedve lebeg a csillagok között, több, mint aggasztó, és hiába találja meg szerelmét Wall-E, az emberiség számára a Föld végleg elveszett.
Szombaton a STORY4-en, 21:00-órás kezdettel jön a Míg a világvége el nem választ című eposz, amely nem annyira a Föld megsemmisülésével, sokkal inkább azzal foglalkozik, mi történik, ha kiderül, hogy mindössze 21 napunk van hátra. Van aki erre úgy reagál, mint Dian, aki azonnal lelép biztosítási ügynök férjétől. A szomorú férj (Steve Carell) nem sokat cicózik, és jóban lesz a szomszédjával, amit nem is csodálunk (Keira Knightley alakítja Penny-t), mert egy elég laza nőről van szó. Ők ketten úgy döntenek, jöjjön aminek jönnie kell, nem foglalkoznak ilyen apróságokkal, hogy mindjárt megsemmisülnek.
