Ha lenne elfeledett kincsekről szóló rovatunk, akkor az 1995-ös Az utolsó vacsora bizonyára szerepelne benne. A legtöbben tényleg soha az életben nem gondolnák, hogy Cameron Diaznak egy évvel A maszk után már lett is egy kifejezetten fantáziadús, sőt, már-már provokatív filmje, amiben ráadásul feltűnik Hollywood egyik legjellegzetesebb arcberendezésű embere, Ron Perlman is. A film egy szatíra, sok-sok fekete humorral, egy olyan témában, amiről ma már az sem biztos, hogy filmet lehetne forgatni ebben a formában: a történet alapja ugyanis az, hogy az egyetemista Jude, Paulie és Pete meggyőződéses liberálisok. Ez nemcsak szavazatokban nyilvánul meg, hanem abban is, hogy vasárnaponta együtt esznek, miközben szidják a konzervatívokat. A közös buli akkor fajul el, amikor Pete egy vendéget hoz, akinek nem megfelelő nézetei nyilvánosságra kerülése miatt halál lesz a sorsa. Egy ideig rosszul érzik magukat, majd rájöttek, hogy igazából helyesen cselekedtek, és ezután már nem is akadályozza meg semmi hőseinket abban, hogy kiterjesszék a módszert, és megszabadítsák hetene a világot a szerintük veszélyes és káros emberektől.
Hogy miért is nem lehetne ezt leforgatni? Hát egyrészt azért, mert ma már őrületesen nagy balhé lenne abból, ha forgatnának egy filmet a konzervatívok szisztematikus megöléséről még akkor is, ha a film fő üzenete az, hogy a hipokrita szabadelvűség és a másik meg nem értése épp olyan káros tud lenni, mint az, ami ellen elvileg harcol. De jó eséllyel maguk a liberálisok sem néznék jó szemmel, ha egy film gátlástalanul röhög azon a töménytelen fontoskodáson, amit a filmben elképzelt egyetemisták felmutatnak. Az amerikai választásokat látva tulajdonképpen kizárt, hogy ne találná meg valaki ezt a filmet, és hisztizné tele X-en az internetet azzal, hogy páros lábbal tapossák az értékeiket.
Az, hogy elkészülhetett ez ebben a formában, a már sztárnak számító Cameron Diazzal, jellemzően az 1990-es évek terméke: az évtized sok-sok szórakoztatóipari hibája ellenére kifejezetten bátor, csupa saját ötletből dolgozó filmeket tudott felmutatni, amiben még nem univerzumot építettek filmek, hanem nagyjából két óra alatt elmeséltek valamit, amit egy író kitalált. Ezek lehettek olyan formabontó, vagy legalább is annak szánt filmet, mint Az utolsó vacsora. Már az is kifejezetten meglepő így 30 év távlatából, hogy Stacy Title egyáltalán megrendezhette ezt a filmet: Title korábban egyedül egy rövidfilmet jegyzett még 1993-ból, hogy aztán érkezzen ez.
Azt azért ne hallgassuk el, hogy nem is lett különösebben sikeres: a film talán még kultkedvencnek sem mondható (hiszen ahhoz ugyebár kéne egy látható kör, ami hivatkozik rá), hanem tényleg elmerült évekre, hogy aztán a kábeltévéken legyen sokaknak kedves meglepetés (itt jegyeznénk meg, hogy szerda este nyolckor a FILM4-en debütál!), Stacy Title pedig utána sem rendezett semmi értelmezhetőt: négy évvel később a Magyarországon forgalmazásig se jutott Let the Devil Wear Black című, VHS-filmet sikerült összehoznia, majd Snoop Dogg és Danny Trejo főszereplésével 2006-ban próbálkozott meg a Gengszter horror című trash filmmel. Ez már elég nagy bukás lestt ahhoz, hogy a rendező soha ne térhessen vissza mozifilmmel, de 11 évvel később, tehát már 2017-ben rendezhetett egy horrorfilmet, amiről talán az mond el a legtöbbet, hogy sikert 5-ös átlagértékelés alá mennie azon az IMDB-n, ahol a 6 pont kifejezetten gyengének számít. Talán már ő is visszasírja Az utolsó vacsora időszakát, hiszen az viszont tényleg jó kis film lett.
