Ha a művészvilág mindenest választana magának, kétségtelenül Yaëlle Trulès lenne a befutó. Persze nyilván sokkal szimpatikusabb, ha inkább reneszánsz emberként hivatkozunk rá, tegyünk is így, mindenesetre ami tény, az tény: a 46 éves színésznő majdnem mindenbe belekóstolt már, aminek valamilyen módon köze van a művészetekhez, és mára szinte csak egy hajszál választja el attól, hogy mondjuk Rembrandt-stílusban tetováljon gólyákat egy maga alkotta szobor alkarjára.
Oké, itt még azért nem tart, de a tévé és a zene világában annyira otthonosan mozog, hogy aligha lehetne olyan kihívások elé állítani, amelyeket ebben a környezetben ne tudna megugrani azonnal. Arra, hogy szakma melyik területét preferálja, nem is tud egyértelmű választ adni: „Nálam ez mindig az adott korszak kérdése. Most például teljes mértékben a színészetre koncentrálok” – mondta el egy videóinterjúban 2019-ben, miután váratlanul szerepet kapott a Bűntények a pálmák alatt című sorozatban, amely nálunk épp március 17-én, hétfőn 20 órakor debütál a STORY4-en. „Szeretem életre kelteni a karaktereket, és lelket adni nekik” – tette hozzá akkor.
Trulès sorsa eleve elrendeltetett volt, amit ugyan maga is érzett, sokáig mégis megpróbált küzdeni ellene. „Művészek és zenészek között nőttem fel, ezért eleinte próbáltam nem ezt a pályát választani. Úgy gondoltam, hogy valami teljesen másba fogok bele, rengeteg ötletem volt – csak ez nem. De aztán hamar utolért a sorsom, és végül musicalekkel kezdtem, ahol egyszerre volt jelen a tánc, az ének és a színészet. Így egyből mindhárom művészeti ágban próbálhattam ki magam”. És hát az is mutat valamit, hogy csupán 14 éves volt, amikor háttérénekesi és táncosnői pozíciót vállalt apja, Jean-Luc Trulès zenekarának Tropicadero nevű formációjában.
A zene szeretete végigkísérte az életét: több zenekarban is énekelt a háttérben, számos musicalben szerepelt, és amikor már kialakította saját stílusát, két, önálló albumot is kiadott. Hangjáról és zenei művészetéről azt mondják a hozzáértők, hogy a slam-költészettől a maloya műfaján át a new soul és a reggea világáig terjed, ami azért utal némi tehetségre és kreativitásra. „Dalszövegeim könnyedek, meghatóak, őszinték, néha pedig egy kicsit csipkelődőek” – mondta korábban zenei munkásságáról a színésznő, aki később műsorvezetői munkákat is vállalt a Réunion 1re nevű csatornán, sőt, egy időben időjárás-jelentőként is dolgozott.
Aztán jött az emlegetett Bűntények a pálmák alatt, ami egyértelműen a színészet felé fordította az érdeklődését. Pedig ezt sem akarta különösképp, jött az magától, és ahogy mondja, gyakorlatilag teljesen véletlenül keveredett bele a sorozatba. „Nagyon büszke vagyok erre a lehetőségre, hiszen nem minden nap kínálnak fel az embernek egy ennyire fontos szerepet. Külön érdekesség, hogy nem is én jelentkeztem rá, hanem a produkció keresett meg, én meg egyszerűen belecsöppentem ebbe az egészbe.”
Trulès Clarissa Hoarau rendőrfelügyelő szerepét kapta meg, ami egy kellemes kihívás volt a számára. „Ez a karakter nagyon távol áll tőlem: egy rendőrnőt játszom, egy erős, karizmatikus nőt, aki szigorúan követi a szabályokat, és minden helyzetben kiáll magáért. Én ezzel szemben teljesen más vagyok – általában a felhők felett lebegek, és a rendőrség világához sem volt eddig semmi közöm. Ez a szerep rengeteget tanított nekem, és még a személyiségemet is mélyen formálta.”
Ahogy azt korábban már megjegyeztük, a sorozat egyik különlegessége, hogy nemcsak a bűnügyi nyomozásokra helyezi a hangsúlyt, hanem a nyomozók magánéletére, a karakterek személyiségére és azok új környezetbe való beilleszkedésére is nagy hangsúlyt fektet. „Én például egy La Réunionból származó nőt alakítok [a színésznő valóban itt él], akit Új-Kaledóniába helyeztek át, és meg kell találnia a helyét ebben az új közegben, és beilleszkednie a helyi kultúrába”.
Trulès a színészet és egyéb tévés tevékenységei mellett rendezőként is bizonyított már, amikor elkészítette első rövidfilmjét Fwink Fwink címmel. „Ez a trombita hangját utánozza, amikor agresszíven és fárasztóan szól. Egy trombita csodálatos hangszer, ha harmonikusan és szépen játszanak rajta, de ha egy szomszéd egész nap gyakorol, és csak a skálázást hallani, az már nem zene, hanem zaj.” A film egy reunion-i filmes pályázat részeként született a La Réunion, ami összeköt bennünket témájában. „Nem szeretném lelőni a poént, de számomra a történet lényege az empátia: hogy miként tudunk együtt élni még akkor is, ha valaki az őrületbe kerget minket.”
A munka élvezet volt a színésznőnek, igazi közösségi élmény, amelyben helyi szakemberekkel dolgozhatott együtt, és ezt nagyon értékelte. A filmben természetesen a zene is fontos szerepet kapott, amely ugyancsak La Réunion hangzásvilágát tükrözte, legalábbis Trulès törekedett erre. „Imádtam rendezni! Hihetetlen élmény volt minden művészeti szinten jelen lenni, és minden részletre odafigyelni. A technikai stáb és a színészek rengeteg tapasztalatot osztottak meg velem; egy fantasztikus tanulási folyamat volt” – nyilatkozta a film kapcsán.
Ami pedig a jövőt illeti? Nos, ha Yaëlle Trulès életútjából valamit biztosan leszűrhetünk, az az, hogy őt nem lehet skatulyába zárni. Talán holnap újabb sorozatszerep találja meg, vagy csatlakozik egy rockbandához, esetleg megrendezi első nagyjátékfilmjét Hollywoodban– vagy ki tudja, lehet, hogy egy napon tényleg a szobrászatban találja meg önmagát. Egy biztos: bármit is csinál, az tuti, hogy olyan kreatív és szenvedélyes lesz, mint amilyen ő maga. Csalódni tehát biztosan nem fogunk.
