1983. október 13-án, úgy kora este tájban, az Újpest stadionjában, a főbejárat felöli kapuba esett egy gól, amelynek következményeképpen, az ellenfél, az FC. Köln beállósának, ha van benne egy kis szakmai tartás, azonnal abba kellett volna hagynia a labdarúgást. Történt, hogy még az újpesti térfelén, a remek balhátvéd, Tóth Jokka szerzett labdát, majd azonnal indította a baloldali oldalvonal mellé kihúzódó Törőcsiket, aki (vélhetően) szabadulni akart kicsit a vendégvédők kínzó szorításából.
Azonnal elmondom mi történt ezután, de a tisztánlátás kedvéért jegyezzük meg: az Újpest nem egy pimf ellenféllel nézett szembe azon a találkozón, hiszen a kölni kaput bizonyos Schumacher védte, a csatársoruk meg úgy állt fel, hogy Littbarski, Fischer, Allofs, ami adott esetben akár a német válogatottnak is megfelelt volna.
Nem tűnt különösebben veszélyesnek a szituáció (már ha létezett valaha olyan helyzet, amely nélkülözte a veszélyt, ha a labda Törőcsiknél volt), Törő kiszorított helyzetben volt, egyedül a belülről érkező és őt szerelni akaró Steiner zavarta, aki nem tudta, hogy futballszakmailag mennyire életveszélyes útra vállalkozott azzal, hogy elhagyta belső pozícióját. Steiner azonban ezt nem tudta, ő vélhetően úgy volt vele, hogy ha már a Bundesliga egyik legelőkelőbb csapatában játszik, sőt, törzstag benne, állandó kezdő, a többiek meg belül állnak, mint a cövek, akkor neki kötelessége kitámadni a szöszi újpestire. A parádé még csak ekkor kezdődött.
Az egyáltalán nem a véletlen műve, hogy ha Törőcsik András, a magyar futball egyik zsenije szóba kerül, elsőként a Törőcsik-csárdás lesz a téma, hiszen Kese (sok beceneve közül használjuk most ezt) olyan pörgőbe ültette a németet, hogy ahhoz képest Fábry Zoltán remekében, a Körhintában, Törőcsik Mari és Sós Imre egy helyben áll, vattacukorra várva. Kicselezte jobbról, balról, középről, elölről, hátulról a derék Steinert, aztán úgy ívelt középre, hogy a remekül érkező Kiss Sándornak már csak a fejét kellett a labda útjába tennie.
Ilyen gólt a Köln még nem kapott történelme során
adta címül másnap tudósításának az egyik német újság, és vélhetően igaza is volt, bár hol voltunk már attól a góltól, amely egy életre bevéste magát a magyar szurkolók retinájába. Az Újpest akkor a spanyol Bilbaóval játszott és már a 4. percben voltaképpen mindenki hazamehetett volna, mert olyan gólt látott, amit bronzba kellett volna önteni és felállítani a Képzőművészeti Múzeum elé. Törő, mint a Köln ellen, ezúttal is a baloldalról indult a Bilbao számára végzetes útjára, mind beljebb és beljebb halad, majd valami olyan mozdulattal rúgott alá a labdának, amit a világ egyetlen edzője, a világ egyetlen játékosának sem tud megtanítani, az a mozdulat vagy a lábbal együtt születik, vagy egyszerűen nincs benne. A spanyol kaput (mondhatnánk, Törő utazott a világ legjobb kapusaira) az az Iribar védte, aki a hispánok egyik bálványa volt, s aki pontosan tudta: a magyar csatár, a befelé való lopódzkodás végén, úgy középtájról, a kapujára fogja zúdítani a labdát. Csak arra nem gondolt, hogy akkor és ott nem zúdítás, hanem leheletfinom emelés (alárúgás, löbbölés) következik, ami átmegy a feje felett, és úgy ér hálót, hogy azt csak az ott tanyázó legyek, sáskák, s egyéb bogarak kifinomult hallószerve érzékeli. Egyszer valaki igazán csokorba gyűjthetné azokat a Törőcsik-gólokat, amilyeneket vagy csak ő, vagy rajta kívül még legfeljebb öt játékos tudott a kapuba küldeni a futballtörténelem során, hiszen annak ellenére, hogy Törő közel sem volt az a tipikus góllövő csatár, amikor mégis betalált, arról a nép hetekig beszélt.
A nekrológok időtlen idők óta kialakult szabályai szerint most törvényszerűen olyan események következnének, melyek valamennyi visszaemlékezésben megtalálhatók, könyvekből kiolvashatók, és melyeknek éppen ezért parányi értéke sincs. Ezen a ponton szokták a búcsúztatók megemlíteni, hogy a BVSC-ben kezdett; hogy az őt onnan ismerő Mezey György ajánlotta be az Újpestbe; hogy a liláknál azonnal látták (nem lehetett nem látni), hogy micsoda korszakos zseni hullott az ölükbe; hogy mikor játszott először az NB I-ben (1974. október 16., még gólt is rúgott a Pécs legendájának, Rapp Imrének); hogy mikor volt először válogatott (1976. október 16., az osztrákok elleni 4-2-es győzelmünkkor); hogy két világbajnokságon is szerepelt (1978 Argentína, 1982 Spanyolország); hogy mi történt vele és Nyilasival az argentinok elleni, ’78-as nyitómeccsen; hogy mikor szenvedett olyan autóbalesetet (nem ő vezetett…) ami után már soha többé nem szólt a „Táncolj a Törő”, mert a csípőcsonttörés örökre elvette tőlünk, futballszurkolóktól, azt a Törőcsik Andrást, akihez fogható tudású spíler Puskáson, Alberten és Varga Zolin kívül nem volt a magyar labdarúgás történetében.
A folytatást is mindenki jól ismeri. Volt légiósa a francia Montpelliernek, játékosa a Volánnak és az MTK-nak, és egy tatabányai meccsen, a hazaiak védője, Udvardi Endre, egy ütemet késve, olyan szerencsétlenül csúszott rá a lábára, hogy eltörte. Ezen a ponton visszatérnék a nekrológok örök szabályához – amit igyekeztem soha nem követni, holott, sajnos, száz fölött jár a számuk – szándékoltan nem búsongóra írni azokról az évekről, amelyeket András a pályafutása befejezése után egészen haláláig ezen a földön töltött.
De nem teszem, mert unásig megtették ezt már kollégáim a kórházba kerülésétől az Újpest pályáján való megjelenésén át a Covidig, sőt azt is megírták, hogy volt ember, egy bizonyos gyúró, aki naponta foglalkozott vele, és megpróbálta őt talpra állítani. De beszélnem kell azokról is, akikről ilyenkor soha sem esik szó. Például Zsengellér Zsoltról a legendás UTE csatár fiáról, aki néhány barátjával időt és pénzt nem sajnálva, hetente látogatta Törőt a kórházban, vagy arról a Farkas Józsi bácsiról, aki a BVSC aranybányásza volt, és több olyan játékost fedezett fel akik végül NB I-es, vagy éppen válogatott játékosok lettek. Nála jelentkezett először Törőcsik András is (akit akkor még Andriskának hívtak) 1974-ben, 12 éves korában, és Józsi bácsi azonnal meglátta benne azt, amit mindenki más már csak NB I közeli állapotában. Írhatnám, hogy Farkas Józsi bácsi oktatta futballra a kis Andriskát, ez azonban csak félig lenne igaz, mert Törő abba a nagyon ritka kategóriába tartozott, akiknek nem nagyon volt mit tanítani. Van, aki utánozhatatlan hanggal születik, van, aki bámulatosan rajzol és fest: Törőcsik Andrást a kivételes tehetségek elosztásáért felelős égiek a futball abszolút tudományával áldották meg.
Tudása alapján nyugodtan mondhatom, hogy világsztár volt, a világ sportlapjai mégsem az ő képeivel voltak tele.
Ennek részletes okát hosszasan boncolgathatnám, de nem fogom, pláne nem most, amikor alig néhány órával ezelőtt Törő még élt, és csak azok okoskodnak ilyenkor a hibáiról, regélnek a vétkeiről és kürtölik tele az újságoldalakat vagy az internetes fórumokat magatartásbeli fogyatékosságairól szóló, vélt vagy valós értesülésekkel, akik nem ismerték személyesen. Akik nem tudták, hogy az, akit éppen szapulnak, az a típus volt, aki az utolsó ingét is neked adja, ha látja, hogy szükséged van rá. Aki biztos, hogy veled van a bajban, akkor is amikor az ég éppen készül rád borulni. Talán éppen ezért (is) jutott olyan helyzetbe, amilyenben nem mellékesen a bulvárlapoknak „köszönhetően” az utóbbi években láthattuk. Mindenét szétszórta a barátai, a nála is jobban rászorulók között, azoknak, pedig akik igazán, valóban segíteni akartak rajta, természetes önérzete, hogy azt ne mondjam gőgje, nem engedte, hogy megtegyék. Éppen az újságoknak köszönhetően, a szemünk láttára fogyott el egy olyan ember, aki alaptudását tekintve a futball Eisensteinje volt. Voltak, akiknek egy-egy cikket ért és, voltak, akiknek (a Zsengellér vezette brigádra gondolok, akiknek a legtöbbet egy régi újpesti, bizonyos Jurácsik Mátyás segített) heti törődést, gondoskodást, az életben maradáshoz szükséges barátságot jelentette.
Aztán 2022. július 9-én egy országot borított be az üzenet: 67 éves korában az égiekhez igazolt egy center, akit, bár játszik ott sok szekérderéknyi világklasszis, nagyon nehéz lesz a kezdőből kihagyni. Nem túlzok, ha azt mondom: az ország futballszerető népe borult gyászba a hírre, ahol futballcsapat működik ebben az ország (tessék csak arra gondolni, hogy milyen hatalmas teljesítményt méltánylandó gesztus az, ha a legnagyobb, a legvéresebb rivális, a Ferencváros elnöke, Kubatov Gábor búcsúlevelet ír halálának hallatán, és megemlékezik róla a miniszterelnök is) gyászba borultak a stadionok, a pályák, az öltözők, a pályán tövében működő Sport vendéglők és mindenki őt gyászolta.
És sehol, egyetlen szóval sem hangzott el, hogy: „no, de…”
