Egy vérbeli szatírát kínálunk szombat este 10 órától a FILM4-en, méghozzá a Másnaposok viadalát, amely első látásra egy egyszerű, szórakoztató paródiafilmnek tűnhet, a mélyére ásva viszont igen erős kritikai tükörként funkcionál a mai hollywoodi tömegfilmek világában. Kifejtem, mire gondolok.
A történet három barátról szól, akik egy legénybúcsú után egy különös, alternatív világban térnek magukhoz. Egy olyan tér ez, amely különböző popkulturális zónákra van osztva, a szereplőknek pedig ezekben a körzetekben kell helyt állniuk, miközben torzított, túlzó verzióival találkoznak mindannak, amit a mai film- és sorozatvilág képvisel vagy legalábbis kitermel magából. Nem egy új ötlet született tehát, hanem inkább a meglévők groteszk összekeverése – és pontosan ez a lényege az egésznek.
A film legnagyobb dobása az, ahogyan különféle ismert univerzumokat pakol egymás mellé: szuperhősök, háziasszony-realityk, vulgáris plüssmackók, varázslók, vámpírok és fantasy-harcosok egyaránt helyet kapnak ebben a zűrzavaros világban. Bár a karakterek sosem név szerint szerepelnek, megjelenésük, stílusuk és viselkedésük egyértelmű utalásokat hordoz, így a néző könnyedén ráismer az eredeti forrásokra – meglehet még úgy is, hogy csak most, leírva találkozik velük. A gúny céltáblájává válnak többek közt a Harry Potter, a Twilight, a Karib-tenger kalózai és a Gyűrűk ura világai is – természetesen kicsit sem kímélve ezek történeteit vagy jellemző karaktereit.
A cselekmény kerete egyértelműen az Éhezők viadala szerkezetére épít: egy arénába zárt túlélőjáték, amelyben minden körzet mást jelent, és minden karakter más műfajt képvisel. Ez azonban nemcsak díszlet – a film lényegi kérdése az, hogy a kortárs filmgyártás vajon mi a fenéért épít újra és újra ugyanarra a néhány jól ismert világra. A film úgy figuráz ki, hogy közben állást is foglal: kimondatlanul is azt sugallja, hogy a kreativitás helyét végérvényesen átvette az önismétlés, és már senki nem tud vagy talán nem is akar újat mondani ezen a téren.
A Másnaposok viadala persze végeredményét tekintve nem más, mint egy túlzó, harsány, ironikus paródia. Ugyanakkor épp azzal válik érdekesebbé a műfaj többi szereplőjéhez képest, hogy a szokásos poénok mögött valódi kérdések sejlenek fel. Mennyire vagyunk igényesek nézőként? Elég nekünk, ha felismerjük a karaktereket és a világokat, vagy elvárjuk, hogy a történet mondjon is valamit? És ha nem mond, az miért nem zavar egyáltalán?
Ez a film azoknak szól, akik szívesen nevetnek a kliséken – de közben nem bánják, ha a nevetés után kicsit beakad a levegő. Mert ha a tartalom ismerős, a forma torz, a humor viszont találó, akkor, lássuk be, még egy ennyire szélsőséges paródia is képes tükröt tartani a valóságnak.
