1958 közepén jártunk, amikor egy szép szeptemberi nap reggelén, derék kenyeres pajtásom, a Szenes Andris azzal fogadott az iskolában, hogy:
-Nekem már megvan a karácsonyi ajándékom!
-Az nem lehet! – vágtam rá kapásból, pedig a Szenes Andris nem volt az a dicsekvős, vagy hazudós fajta, a mondatában mocoroghatott valami, de miután harmadikos általánososok voltunk, és 1958-at irtunk, amikor október elején a televíziókból nem ömlött már ránk a szenteste minden materiális valósága, jelesül, hogy mit, hol, mennyiért lehet venni és aztán betenni a fa alá, ember úgy még nem bizonytalanodott el semmiben, mint én, az Andris ex verbis kijelentésétől.
Nem volt könnyű, de magamban későbbre halasztottam a dolog tisztázását, gondoltam majd otthon megkérdezem anyámtól, létezik-e olyan, hogy valakinek már szeptember elején megvan a karácsonyi ajándéka, és ha meg van, akkor hogy állunk ezzel a Jézuska dologgal, ami nálunk erősen tartotta magát, apám, ha meghallotta a szó, hogy „Fenyőünnep”, olyan ordításba kezdett, mintha gólt kaptak volna a Komlótól, vagy a Dorogtól. Lapozzunk inkább vissza néhány oldalt ebben a „csak nekem van meg” emlékkönyvben és álljunk meg egy olyan jeles napnál, amely nem csak Magyarországon, de egész Európában jelentős érdeklődést váltott ki az emberekből.
A jelentősebb kalendáriumokban visszalapozva sem találok 1958. április 16-ára olyan eseményt, amely a szó szoros értelmében lejátszotta volna a pályáról azt, ami Budapesten történt, az igazán hiteles annalesek mindegyike 15-e és 17-e között egy „NATO tagállamok védelmi miniszterei megerősítik a NATO hadászat védelmi jellegét” bejegyzést tartanak csak fontosnak megjegyezni. Ám azt talán mindenki, még manapság, 2022 januárjában is eltudja képzelni, hogy mindez mekkora visszahangot váltott ki minálunk, kiváltképp egy II. kerületi általános iskola, 3. osztályos tanulói között. Nálunk akkoriban az állt az érdeklődés középpontjában, hogy vajon vasárnap a Marczibányi téren ki nyeri a házirangadót a Vasas Turbó-Statisztika Petőfi meccset; hogy az iskola bajnokságban nyerünk-e egyetlen igazi riválisunk az 5. b ellen (vigyázat: nyolc évesek játszottak 11-12 évesek ellen és mégis morfondírozhatunk azon, hogy vajon nyerünk-e); de az eszünkbe sem , hogy vajon kinek hozza meg az osztályban az a Jézuska nevű, azoknak az éveknek a mindent vivő játékkirályát, a villanyvonatot?
Ez a nap azonban toronymagasan emelkedett ki a többi közül.
Az akkor már Európa legjobb klubcsapatának számító Reál Madrid készült délután összecsapni a kor legjobb magyar csapatával a BEK-ben (ez a mai BL bátyja volt és Bajnokcsapatok Európa Kupájának hívták) a Népstadionban. Az erőviszonyokról csak annyit, hogy (akkor még oda-visszavágós alapon játszották a BEK-meccseket) az első mérkőzésen már túl voltunk, és azt bizony a királyi fehérek nyerték 4:0-ra, az akkori lapok beszámolói szerint 125 000 néző előtt. Fontos megjegyezni, hogy a világ akkoriban legjobbnak számító csatára, bizonyos Alfredo Di Stéfano mellé a Bernabeu-Östreicher kettős abban az évben szerződtette a Realhoz az addigra egy jelentős méretű strandlabdányi hízott és klub nélkül, Európa legkülönbözőbb pontjain tébláboló Puskás Ferencet.
Nem mindennapi szenzáció lett volna másfél évvel a külföldre távozása után (ráadásul itthon), a politikai vezetés szándéka szerint még az emlékezetekből is kiradírozandó Puskás fellépése a Népstadionban, egy magyar bajnokcsapat ellen, ettől a pikáns élménytől azonban a spanyol klub elnöke megfosztotta a világot. Miután egyáltalán nem lehetett biztos abban, hogy Puskást, ha a Real Madriddal Pestre jön, vissza is engedik Spanyolországba, inkább a „pihentetését” javasolta Louis Carnelia edzőnek.
Szakmai szempontból nem is volt ott szükség Puskásra, az első meccsen a Real átgázolt a Vasason, volt szerencsém évtizedekkel később egy-két futballista híján mindenkivel beszélni erről a meccsről, s valamennyien azt vallottak, olyanok voltak, mintha ificsapatként az akkori világválogatott ellen játszottak volna.
Di Stéfano a négy Real gólból hármat vállalt, ehhez tett még hozzá egyet a remek jobbösszekötő (akkor még létezett ez a poszt) Ramon Marsal, így aztán a budapesti visszavágó a Real Madrid puszta pályáralépésén kívül sok izgalmat és szenzációt nem tartogatott. És mégis, hogy milyen futballvilágot éltünk, amikor egy Schwinte nevű, francia játékvezető jel adott a kezdésre, 100 000 néző hangja robbantotta fel a Népstadiont. Nyolc éves korban az ember az akkor látott mérkőzések bizonyos képeire, villanásaira, feledhetetlen történéseire már fogékony és emlékszik, nekem például az maradt meg, hogy a pályán nem a sokat emlegetett Di Stéfano, hanem Bundzsák Dezső (akit később a Híradó felvételén Szepesi György nevezett a Vasas Di Stefánójának)az abszolút király, és ő tanítja futballozni a spanyolokat.
Sok szempontból volt roppant pikáns ez a meccs, hiszen túl azon, hogy (bár ez magán a játékon az égvilágon semmilyen lenyomatot nem hagyott) mégiscsak a kezdődő Kádár – és a már nagyon is erős Franco korszak címercsapatai mérkőztek meg egymással a zöld-gyepen; ott volt ugye a szőnyeg alá söpört Puskás ügy; futballszakmai szempontból pedig az a tény, hogy a spanyolok 4:0-ról indultak, így a Vasasnak (bár vitathatatlanul remek és európai szinten mérve is számottevő csapata volt) egy százaléknál többet a világ egyetlen fogadóirodája sem adott volna a továbbjutásukra.
A tiszta kékben játszó angyalföldiekkel azonban nem lehetett bírni azon az esős délutánon.
Egy szóval sem mondom, hogy a Realnak rettegnie kellett volna a továbbjutásért, de azért abba gondoljunk csak mélyebben bele, hogy a 0-4-ről induló csapat az 53. percben már csak két gólra van a harmadik mérkőzéstől, és 37 perc még hátravan! Bundzsák és Raduly góljaival a Vasas 2:0-ra vezetett, szinte szünet nélkül a kapuja elé nyomta világhírű ellenfelét és rúgott egy olyan harmadik gólt is, amelyet Schwinte bíró nem ad meg ugyan, de a jelenetről készült felvételek vitathatatlanul bizonyítják: Bundzsák Dezső közeli fejese után (ez még az első félidőben, 1:0-s Vasas vezetésénél történt) a labda túljutott a gólvonalon: a spanyol védő, Zarragga egy ütemmel később ért oda, mint az a mentéshez szükséges lett volna, de óriási szerencséjére, akkor még a videóbírós szerkezet későbbi kitalálójának fejében, mint ötlet sem született meg.
Ha a Vasas azon a mérkőzésen (di Stéfano seregnyi alkalommal mentett fejjel a madridi ötötösön belülről, ami sokat elmond a játék képéről) minden helyzetét kihasznála, és Lenkei, Csordás, vagy Raduly hol 5-hol 10 méterről a hálóba lő a kapus helyett, akkor a királyi fehérek talán fennállásuk legsúlyosabb vereségét szenvedik el. De aztán valahogy csak lehozták 2:0-ra, s így ismét BEK-döntőt jutottak (az AC Milánt verték hosszabbítás után 3:2-re), a Népstadionból távozó tömeg pedig egyértelműen úgy könyvelte el, hogy a Vasas győzött! Ez de jure igazi is volt, a de factot meg ne firtassuk.Magam is a világ legboldogabb 8 évesei közé tartoztam azokban a pillanatokban, és hiába magyarázta drága, jó, szépemlékű, anyai nagyapám, hogy ez a 2:0 voltaképpen a vereséggel egyenlő, lélektanilag viszont sem nekem, sem a drukkerek számára nem volt az, mert akkoriban egy magyar klub győzelmét Európa óriásai ellen a drukkerek akkor is sikerként könyvelték el (amúgy, pontosan úgy, mintha ma lenne), ha a két meccs összesítése az ellenfélnek kedvezett.
Anyai nagyapámmal egyébként akkora jártam meccsre, ha apám a Tatabányával éppen valahol edzőmeccset játszott a Szárliget, vagy a Bicskei-alsó ellen, de nekem így is jutott egy bennfentes szakértő, hiszen a nagypapa anno a Fradi B-közép elnöke volt, mi több: azon belül is a legnemesebb posztot, a zászlótartó tisztségét viselte, ami az jelentette, hogy az egyetlen hivatalos klubcímerrel ellátott lobogót a Fradi meccseken ő tarthatta a magasba. Az öreg nagy türelemmel magyarázta el nekem, hogy igaz, a Vasas ma bombaformában játszott, Bundzsák már-már Blum Zolira, nagyapám imádottjára emlékeztetett, de a BEK-döntőt mégiscsak a Real Madrid játssza. Nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy mélyebben elmerültem ebben a „győztünk, de mégis kikaptunk” témakörben, magát a meccset is elfelejtettem volna már régen, ha a Szenes Andris nem jön elő azzal a szeptemberi (!) karácsonyi ajándékkal.
Addig gyötörtem, míg elárulta, hogy a 12-es autóbusz Mechwart-téri megállójánál, közvetlenül az Ágnes-presszó mellett van egy trafik, ahová múltkor benézett műanyag-egeret vásárolni (máig nem tudom, miért kellett Andrisnak néhány műanyagegér) és az eladó feje mögötti polcon azt hitte csodát lát. Egy papírkartonra felragasztva 11 Real Madrid játékos tekintett vissza rá, ami abban az időben jószerivel a lehetetlennel volt egyenlő, hiszen a gombfocicsapatok csak a papák és a nagypapák kabát és télkabát gombjainak levágása és egy alapos építkezés (a nagy gomb alul, ráragasztva egy kisebb, majd felül az egészen kicsi, hátha fejelni kell…) után szerveződtek.
Az nem létezett, hogy egy félgömb tetejét a játékosok képe díszítse.
Ez hozzávetőlegesen olyan volt, mint amikor az unokáim FIFÁZNAK, egy általam kezelhetetlen szerkezet mozgatásának eredményeként, de mi nagy gombfocizók is voltunk: szabályosan lejátszottuk az aktuálisan zajló bajnokságot, tabellát, góllövő-listát vezettünk, összeállítottunk Budapest-Vidék válogatottakat és természetes volt A-csapatunk is, a Puskásék utáni itthon maradó akkori sztárok szerepeltetésével. De, hogy egy gombról Alonso, Santamaria, Munoz, Zarraga, Marshall, Di Stéfano, vagy éppen Francisco Gento mosolyogjon vissza rám, az egyelő volt egy évvégi színjeles bizonyítvánnyal.Andris szenzációs taktikával úgy gyötörte ki az egyik lánytestvéréből a gombfoci csapatot, hogy részint azt mondta, ezt karácsonyig tuti, hogy egy szálig elkapkodják, részint legalább háromszor hajlandó falazni neki, amikor szolfézs helyett randevúra megy.
Nekem (sajnos, vagy szerencsére, ki tudja) nem volt se nővérem, se húgom, így aztán terítenem kellett a lapjaimat, és apámnak csak annyit mondtam:
-A Gyuri úr trafikjában árulják a Real Madridot – gombfocicsapat formájában…
Egy szóval sem kellett többet mondanom (a későbbiekben még arra is hajlandó volt, hogy néhány meccset lejátsszon velem) azonnal lement a trafikba és megvette a „kék Mauritiust”, és még azt is megtudta, hogy amikor áprilisban itt járt a Real és a kezdés előtt a félpályánál felsorakozva mindkét oldalt köszöntötte, egy szemfüles fényképész lekapta mind a 11 játékost, szerzett egy műanyag kisiparost, és néhány hónapon belül piacra dobta az első fényképes gombfoci csapatokat.És még csak azt sem kellett mondanom, hogy ezzel a karácsnyi ajándékot tekintve kvittek voltunk! Nagy hiba is lett volna, hiszen decemberben a Mártirok úti trafik polcain már ott virítottak a legjobb magyar klubcsapatok is. Én egy Fradit meg egy Tatabányát választottam.
Aztán valahogy mindig úgy alakítottam a meccset, hogy döntetlen legyen a vége.
