A humor hosszú időn át kifejezetten a férfiak terepe volt, ők uralták ezt a világot, amelybe nőként bekerülni szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Azoknak, akiknek valahogy mégis sikerült, ugyancsak nehéz dolguk volt, tekintve, hogy a férfi kollégák a nők termékeny alkotói tevékenysége ellenére is előszeretettel dolgoztak azon, hogy eltiporják őket, vagy legalábbis beláttassák velük: nincs helyük ebben a szakmában. A televíziós és filmipari vezetők sokáig makacsul ragaszkodtak ahhoz az elképzeléshez, hogy a nők nem viccesek, nincs humoruk, és amúgy sem fog senki megnézni egyetlen műsort sem, amelyeknek női főszereplője van, vagy neadjisten női író áll mögöttük. Ezért a nők hosszú-hosszú évekig nem játszhattak főszerepet sitcomokban, és még kevésbé kerülhettek főszerepbe nagyjátékfilmekben. Ha mégis sikerült valamelyest előtérbe kerülniük egy-egy epizód erejéig, annak egészen prózai oka volt, jelesül az, hogy kellett valaki, aki romantikus kapcsolatba kerül a férfi szereplővel.
A mai napig számos legenda szól a Saturday Night Live című műsor szexista hozzáállásáról, amiben számos stábtagnak, köztük olyan ikonoknak is, mint John Belushi, súlyos szerepet tulajdonítanak. Anne Beatts, az SNL egykori írója egyszer azt nyilatkozta, hogy a színész sokszor szándékosan adta elő rosszul a nők által írt szkeccseket, csak hogy bizonyíthassa alkalmatlanságukat, így a jelenetek legtöbbször még a főpróbáig sem juthattak el. A háttérben ezért nagyon sokan, szinte kilátástalanul harcoltak az elismerésért, mégsem kapták meg, ahogy a megfelelő figyelmet és támogatást sem, mellőzték őket, a háttérbe szorultak.
Pedig már akkoriban is rengeteg tehetséges nő próbált karriert csinálni a szakmában, köztük Irma Kalish, aki több mint háromszáz televíziós forgatókönyvet írt olyan műsorokhoz, mint az 1971-ben indult All in the Family vagy a Maude: ő szintén azok közé a kitartó jellemű nők közé tartozik, akikről kevés szó esik, pedig rengeteget tettek a női komédiáért. A nyolcvanas évekkel aztán elkezdődött valamiféle változás, így végre ebben, majd a következő évtizedben olyan tehetségek törtek be a humor élvonalába, mint Bette Midler vagy Whoopi Goldberg, akiknek sikerült a megszokottól eltérő módon egy egészen újszerű női perspektívát a vászonra vinniük. Míg előbbi a szarkazmus mestere volt, és nyers humorával és éles eszével vívta ki a nézők elismerését (miközben olykor küzdött ő is, hogy megfeleljen), utóbbi sajátos, társadalomkritikus humorát építette be az előadásaiba és a filmjeibe.
De rajtuk kívül ott volt még Betty White, akit ugyan legtöbben az Öreglányok című sorozatban játszott Rose Nylund szerepéről ismernek, valójában már az ötvenes években kreatív irányítást gyakorolt saját műsora, a Life With Elizabeth fölött. A Mary Tyler Moore Show-ban Sue Ann Nivens szerepét is eljátszotta, aki az egyik legemlékezetesebb női karakterként vonult be a tévétörténelembe. De híres viccesnő volt Shirley MacLaine is (és egy kicsit elvont is), majd a kilencvenes évektől Julia Louis-Dreyfus, akinek már az egyetemi évei alatt is sikerült (és most már tudjuk, mekkora szó ez) felkerülnie a SNL stáblistájára. Aztán szerepelt a Seinfeld című sorozatban, amely talán a mai napig is az egyik legsikeresebb sitcomként él a fejekben, pár évvel ezelőttig pedig ő volt a szabadszájú Selina Meyer Az alelnök című sorozatban. Midler és Goldberg a karrierjük csúcsán már nem csupán szórakoztattak, hanem azokat a határokat feszegették, amelyek addig a női humoristákat korlátok közé szorították – és ezért is olyan felemelő látni, hogy míg a régi idők női komikusai kénytelenek voltak keményen megküzdeni a figyelemért, a mai modern humoristáknak sikerült már egészen új alapokra helyezniük a vígjátékok világát.
Mára hálistennek sokat fejlődött a világ ezen a téren is: van már nekünk Melissa McCarthynk, aki pörgős, harsány és önironikus humorával értelmezi újra a női komédiát, vagy Sarah Silverman, aki sokak szerint sokkoló, provokatív, rasszista, szexista és tiszteletlen módon nyilvánul meg előadásaiban (kiváltképp a Sarah Silverman Program című sorozatában), pedig ha jól megnézzük, valójában épp az ellenkezője történik. Silverman merész, szókimondó eszközökkel világít rá az ember és a világ ostobaságaira, és noha kétségtelen, hogy manapság már több szkeccse is kiverné a biztosítékot, aki tudja a helyén kezelni ezeket, és fogékony az efféle humorra, az továbbra is hatalmas rajongója lehet az amúgy Peabody-díjat és öt Emmy-jelölést kapott Silverman munkásságának (és akkor én most csendben fel is tenném a kezem).
Manapság Hollywood egyik legkivételesebb humorforrása Mindy Kaling, aki először a The Office sorozatban keltette életre a popkultúra-megszállott Kelly Kapoor karakterét (és több részben íróként is feltűnt), majd saját sorozatot készített The Mindy Project címmel, továbbá nemcsak a vásznon, hanem a könyveiben is – például az Is Everyone Hanging Out Without Me? című bestsellerében – remek érzékkel beszél a modern női lét dilemmáiról. De nem feledkezhetünk meg Tina Fey és Amy Poehler, a Saturday Night Live legendás párosáról sem, akik előadásaikban bátran reflektálnak a társadalom aktuális problémáira. Ők igazi úttörők voltak, ugyanis ők voltak az elsők, akiket tényleg, úgy igazán értékelni kezdett a mindig is a férfiak játszóterének tartott SNL. Az 1999-es fordulópont Fey-nek köszönhető, akit számos maga alkotta szkeccs után, a műsor történetében első nőként neveztek ki a produkció főírójának. Karrierje azóta is töretlen, beleértve első nagyjátékfilmjét, a Bajos csajokat, a számos díjat nyert sorozatát, A stúdiót vagy az első könyvét, a Bossypants-et. Tina Fey, szarkasztikus mosolyával és ikonikus szemüvegével mondhatjuk, hogy maga a humor.
Akárcsak Amy Poehler, aki a szerény kezdetek után – amikor még Conan O’Brien műsorában tűnt fel néhány kisebb szerepben – szép lassan az SNL egyik legviccesebb személyisége lett, majd megalkotta a Városfejlesztési osztály örök optimista Leslie Knope-ját, amellyel bemutatta, hogy lehet egy női karakter egyszerre szatirikus és inspiráló, miközben képes humorral és öniróniával reagálni az élet kihívásaira. Pedig a humora egyébként nem kifejezetten az a simulékony fajta, bármikor odaszól a legnagyobbaknak, ha úgy érzi szükségét. Quentin Tarantinót például csak így jellemezte: „minden szexuális rémálmom sztárja”, George Clooney filmjéről pedig így beszélt: „a Gravitáció annak története, hogy [Clooney] inkább elrepül az űrbe és meghal, minthogy még egy percet töltsön egy vele egykorú nővel.” A Zero Dark Thirty – Bin Laden hajsza rendezőjét, Kathryn Bigelow-t pedig így mutatta be: „ha kínzásról van szó, bízom abban a hölgyben, aki három évig James Cameron felesége volt”. Poehler és Tina Fey egyébiránt nemcsak külön-külön, hanem együtt is elég jók, ők voltak az első női páros, akik együtt vezethették a Weekend Update-et, és négy alkalommal (!) kérték fel őket a Golden Globe-díjátadó vezetésére.
Amy Poehlert a FILM4-en láthatja az Édes riválisok című filmben vele és Paul Ruddal a főszerepben. A történet természetesen vígjáték, sőt, szatíra; főszereplői, Molly és Joel már az első találkozásnál meggyűlölik egymást, mivel a férfi nagyvállalatának az a célja, hogy megakadályozza Molly kis boltjának működését. Azonban később a pár egymásba szeret, de kapcsolatuk nem tart sokáig. Ámde a sors útjai kifürkészhetetlenek, és ha két ember egymásnak teremtetett, semmi sem állhat közéjük.
