Mindig kétkedve figyelem azoknak az amerikai krimisorozatoknak a női fő- vagy mellékszereplőit, akik nyomozói státuszuk ellenére úgy festenek, mintha kettő és fél perccel azelőtt léptek volna ki egy makeover-videó utolsó jelenetéből. Ezek a nők általában az igazságért harcolnak, de kizárólag magassarkú cipőben, talpig sminkben, ondolált, fenékig érő hajjal teszik mindezt, és akármilyen veszélyes élethelyzetbe keverednek, futnak, lövöldöznek, a földre terítik a gyanúsítottakat, általában még csak össze sem kócolódnak közben. Kiváló reklámarca lehetne bármelyikük a soha el nem kenődő szempillafestékeknek, a betontartású waxoknak és hajhaboknak, az elegánsan kényelmes, márkás nadrágkosztümöknek és a temus ruhatisztító szivacsoknak (ha léteznek ilyenek egyáltalán).
Ezért is imádom az angol és egyéb európai sorozatokat, amelyek teljesen szembe mennek ezzel az irracionális megoldással, és a sorozataikba jellemzően olyan nőket tesznek a középpontba, akik pontosan úgy néznek ki, ahogy azt egy vagány, a munkajának élő rendőrnőtől normál esetben elvárná az ember. Ezek a nők általában slamposabbak, a sminket hírből sem ismerik, nem törődnek az aktuális divattal, és hajlamosak összekoszolódni is. A magánéletük általában katasztrófa (vagy nincs is), ami ugyancsak kiül az arcukra, ahogy az is, hogy mindennél fontosabbnak tartják a megoldandó bűnügyek felderítését, és előbb választanának egy új fegyvert a repertoárjukba, minthogy betérjenek a DM-be egy trendi körömlakkért.
Ha létezik sorozat, amely aztán tényleg teljes mértékben elutasítja a csinos nyomozócsaj toposzát, az nem más, mint Vera Stanhope karaktere a saját nevén futó Vera, a megszállott nyomozó című sorozatból (GALAXY4). A Brenda Blethyn alakította főfelügyelő egy középkorú, kissé esetlen nő, aki mondhatjuk, hogy az angol, vidéki, egyszerű stílus híve, és látszólag három ruhát visel felváltva. Jellegzetes, meglehetősen viseltes, zöld ballonkabátját hordja ha kell, ha nem, ahogy a hasonló színvilágú, kopottas halászsapkáját is csak alváshoz veszi le (ha egyáltalán).
Valljuk be, Stanhope-ról nehéz elképzelni, hogy lefekvés előtt a Vogue-ot vagy a Glamour magazint bújná megszállottan a legújabb trendek után kutatva, de arra azért odafigyel, hogy minden nap más színű sálat kössön a nyakára. Ezenkívül tényleg mit sem törődik a külsejével, nem akar senkinek sem megfelelni, ahogy különösebben ahhoz sem ragaszkodik, hogy szeressék. Magányossága szinte tapintható: nincs családja, különösebben barátai sem, csupán egyetlen dogot akar az élettől, de azt nagyon: leleplezni a gyilkosokat. Vera sem nem szép, sem nem elegáns, viszont annál hitelesebb – egy igazi, élettől megfáradt nyomozó, akinek az arcán minden egyes megoldott ügy mély nyomokat hagyott.
És ha valaki hozzám hasonlóan kedveli ezt a valósághű nyomózói világot, annak remek hír lesz, hogy holnap reggel 05:45-kor kezdődik a Vera, a megszállott nyomozó 8. évadának első epizódja a GALAXY4-en, amelyben Harry Fenton frissen nyugalmazott rendőr teste egy szabályszegéseiről ismert vágóhíd kemencéjéből kerül elő. Kollégái szerint az utóbbi időben zavartnak tűnt, ráadásul a feleségének, Ritának is hazudott arról, merre szeretett kószálni. Ahogy Vera és kollégái nyomozni kezdenek, hamar rájönnek, hogy a fuvarozócég, amelynek kétes ügyei között Harry kutakodott, alighanem pénzmosásba és csalásokba keveredett. Felmerül hát a kérdés: vajon a nyugdíjazás előtt álló nyomozót azért ölték meg, hogy elhallgattassák? Vagy valami más is van a háttérben? Egy biztos: Vera nem fog megállni addig, amíg ki nem deríti az igazságot – és ehhez sem tökéletes sminkre, sem dizájner-kosztümre nincs szüksége, bőven elég csak a megszállottságára és a zsenialitására hagyatkoznia. Annak úgyis több értelme van.
De lássunk még néhány hozzá hasonlóan küldetés-, és kevésbé trendtudatos nyomozónőt! Az Easttowni rejtélyek talán az egyik legkifejezőbb példa erre: Kate Winslet Mare Sheehan karakterében egy kimerült, életunt, meggyötört kisvárosi nyomozót alakít, akinek folyamatosan kiül az arcára, mennyire tele van a puttonya a világgal. Fáradt, cigizik, káromkodik, szóval pont annyira hiteles, mint egy rendőr, aki sokat látott már, és nincsenek illúziói az élettel kapcsolatban. A sorozat egyik legnagyobb erénye, hogy nem is próbálja meg szépíteni a valóságot – Mare egy igazi ember, aki ugyanúgy küzd a magánéletével, a múltja árnyaival és a munkája kegyetlenségével, mint bárki más tenné, ha az ő cipőjében járna – ami bizony sosem egy tűsarkú Louboutin, hanem sokkal inkább egy bakancs, sárral az oldalán.
Szinte egyenlőséget lehet vonni közte és a brit Happy Valley Catherine Cawoodja (Sarah Lancashire) között, aki egy nagyon hasonló karakter, csak még durvább kivitelben. Cawood egy középkorú nyomozó, aki már bőven túl van azon a ponton, hogy a külsejével foglalkozzon, se ideje, se kedve hozzá, ami nem meglepő annak tudatában, hogy a menjen az anyjára mindenki, ha lehet, minél gyorsabban ars poetica mentén éli az életét. Az arca mély ráncokkal van tele, folyamatosan ingerült, és minden létező stresszel, amit a vállán cipel, egyedül próbál megbirkózni. Rá aztán tényleg nem lehet azt mondani, hogy egy tipikus, kiegyensúlyozott szépségű tévés nyomozónő lenne, hanem egy igazi, hús-vér ember, aki sokszor keményebb bármelyik férfi kollégájánál, és azt is kibírja, ha literszám ömlik a vér az orrából.
De ott van a Marcella címszereplője, Marcella Backland (Anna Friel) is, aki pedig egy pszichológiailag teljesen szétesett, mentálisan instabil karakter, amely a sorozat fő motívumát adja, és amitől az egész történet kiszámíthatatlan és végtelenül sötét. Marcella sosem néz ki frissnek vagy kipihentnek – inkább úgy, mint aki épp lépett ki egy kocsmai verekedésből, vagy legalább három napja nem aludt. Esetleg a kettő egyszerre.
