Január 2-án talán még nincs túl késő az évösszegzéshez, de talán kevéssé érdekfeszítő az az irány, hogy milyen jó filmeket adtunk tavaly – inkább összeválogattuk azokat a cikkeinket, amelyeket szerettünk megírni, és bíztunk abban, hogy olvasóink is ugyanolyan szórakoztatónak találják majd a fogyasztásukat, mint mi a megalkotásukat.
Kezdjük rögtön Zsuzsa kolléganővel, aki nagyon megejtett Kate Winslet őszinte lelkesedésből született filmje, a Lee, és ez lett belőle. „Kate Winslet egy szerepe kapcsán csodálkoztam rá Lee Millerre és az ő életére. Bár nem terveztem hosszú cikket írni róla, úgy beszippantott a fotós élete, hogy nem bírtam abbahagyni az írást. Ha valakinek szívesen ülnék a társaságában, ő lenne az, hisz akkor Picassótól, Man Ray-ig egy csomó nagyszerű emberrel is kapcsolatba kerülhetnék, és nem csak a munkáikon keresztül ismerném őket. Szóval Miller – mint, ahogy a cikkemben is írtam csodanő volt, mélységekkel és magaságokkal és olyan élettel, amire csak pislogok, mint hal a vízben.”
Ádám rögtön kettőt is nevezett, indokoltan. „Bevallom, egészen meglepődtem azon, hogy több kedvenc filmemben is ugyanaz a nő játssza II. Erzsébet angol királynőt, de azért még inkább, hogy ennek a nőnek konkrétan az egész élete arról szólt, hogy különféle darabokban eljátssza II. Erzsébetet. Jeanette Charles élete ráadásul egészen érdekes fordulatokat is vett, mint kiderült, úgyhogy nagy örömmel ajánlom a cikket az emberről, aki MINDENHOL II. Erzsébet volt.” A másik cikke nem annyira könnyed, viszont legalább komoly kérdéseket feszeget, ráadásul nem rontja el mindentmegmondó okoskodással. „Mel Gibson egész Hollywood egyik legérdekesebb figurája: alapesetben a hozzá hasonló szélsőjobboldali seggfejeket nem nehéz kiírni a komolyanvehető emberek sorából, de Gibsonnak megvan mellette az a kellemetlen képessége, hogy színésznek csak jó volt, rendezőnek viszont egészen kiváló. Emiatt maga a hollywoodi közeg sem mindig tud vele mit kezdeni: van itt ez a megbocsátás dolog a hangos zsidózásokért és társaikért, de mintha mégis elmaradt volna a teljes magyarázata annak, hogy tulajdonképpen most jó útra tért, vagy csak akar még rendezni? Az erről írt cikk legjobb része mégis az volt, hogy eszembe jutott, milyen jó film A fegyvertelen katona, úgyhogy meg is néztem aznap este.”
Viki nem állt meg itt, és négy cikket ajánl a kedves olvasók figyelmébe, méltán! Ajánlom őket én is, a szerkesztésük közben végig hangosan nevettem, kivéve annál, amelyik témája nem engedte meg az ilyesmit. „Gyerekkorom óta szeretem a rejtélyes történeteket, azokat meg pláne, amelyek rejtélyesek és viccesek egyszerre. Ezért különösen élveztem az ektoplazmát ürítő médiumokról és az ódon kastélyok szellemeiről szóló cikkeimet megírni, mert azon túl, hogy misztikus esetekről számoltam be, kínomban halálra is röhögtem magam rajtuk.
Amin már kevésbé röhögtem (egyáltalán nem), amikor Neil Gaiman szexuális zaklatásos ügyéről írtam. Mivel fontosnak tartom, hogy egy ilyen esetet ne csak az egyik fél oldaláról ismerjünk meg, rengeteget nyomoztam, hogy részletes és hiteles képet fessek az egészről. Sok munkám van benne, és nagyon szerettem megírni – annak ellenére, hogy a lelkemből kétségtelenül kiszakadt egy darab közben.
Most, hogy így felidéztem, jobb, ha elterelem a figyelmet, és egy jobb hangulatú kedvenc-cikkel zárom az összefoglalót, amely életem egyik nagy szerelmének és kis társának kapcsolatát tárja föl, Tom Selleck bajuszának élete és karrierje születéstől a kómáig címmel.”
És most minden ellenérzésemet leküzdve ajánlom magamat: nagyon szeretek írni, és főleg nagyon szeretek zenéről írni, úgyhogy egyértelműen ez az egyik kedvenc cikkem az elmúlt évből, pedig nem egy különösebben jól megfogalmazott darab. De hiszek abban, hogy szebb az élet úgy, ha figyelünk arra, milyen emlékeket és érzéseket kelt bennünk egy dal, amit éppen hallunk, és van értelme gondosan kiválasztani a zenét egy-egy filmjelenethez. A poén, hogy ahogy elnézem, már majdnem egy éve írom neki a folytatást (tekintsük ezt annak?), hát a mai napig nem készült el, de majd az évfordulóra!
Illetve ezt a cikket is szerettem, amely a forgatási kellékeket hazacsenő színészekről szólt. Valószínűleg azért, mert amikor egy előadóművésznek elég fontos emlék egy film létrehozása, akkor valószínűleg tényleg beletette a szívét-lelkét, és nemcsak jobban összekapcsolódik az érte rajongó közönséggel, de meg is érdemli, hogy amit teremtett, az valamilyen megfogható formában örökre nála maradjon.
Köszönjük, hogy 2024-ben minket olvastak, legyen ez így 2025-ben is!
